– Rendben. Nézzük meg, hogyan tudunk segíteni – mondta határozottan.

Amikor hazaértek, sokáig szó nélkül ültek a konyhában. A tea lassan kihűlt előttük, mindketten a gondolataikba merülve. Végül Eszter letette a csészét.

– Nem hagyhatjuk őket magukra – jelentette ki.

Gergő bólintott, bár a tekintete aggodalmat tükrözött.

– Igazad van. De okosan kell csinálnunk. Mi sem úszunk a pénzben. Olyan megoldás kell, ami nem csak ideig-óráig segít.

Eszter szeme a hűtőre tapadt, ahol egy mágnessel rögzített jegyzetfüzet lógott. Odalépett, fellapozta egy üres oldalnál, és tollat ragadott.

– Írjunk össze mindent.

A papíron sorra jelentek meg a tételek: alapélelmiszerek, gyógyszerek, tartozások rendezése, közüzemi számlák átnézése. A lista egyre hosszabb lett.

Gergő végül kihúzta magát a széken.

– Először a villanykérdést kell megoldani – mondta eltökélten. – Holnap elmegyek Benedekhez, utána beszélek Zoltánnal is. Ő ért az elektromos dolgokhoz, talán tud segíteni, hogy ne kapcsolják le náluk az áramot.

– …hátha ő is tud valami megoldást – fejezte be Gergő, miközben már fejben a másnapi teendőit rendezgette.

– Rendben – vette át a szót Eszter lendületesen. – Én addig elmegyek a patikába, veszek köhögésre és megfázásra valamit. Meg bevásárolok. Sejtem, hogy náluk a kamra most üres lehet.

Másnap Gergő felkereste a szomszédot, Zoltánt. Egyszerű, szókimondó ember volt, de a szíve a helyén. Amikor meghallotta, miről van szó, habozás nélkül bólintott.

– Ugyan már, Gergő, ezt megoldjuk – mondta. – Húzok ideiglenesen pár vezetéket, rákötünk egy átmeneti áramforrást, hogy legalább a legszükségesebb működjön. Mondd meg, mikor induljunk.

Két nappal később már Benedek udvarán szereltek. Egy kisebb generátort állítottak be, ami elegendő volt ahhoz, hogy világítás legyen, és a hűtő se álljon le. Benedek csak állt, és láthatóan nem találta a szavakat.

– Fiúk… ezt mégis hogy háláljam meg? Nem tartozom nektek semmivel… én már így is… – kezdte volna, de Gergő finoman leintette.

– Benedek bátyám, itt most nem tartozásról van szó. Hanem arról, hogy szükség van rá.

Közben Eszter egész nap úton volt. Megtöltött egy nagy táskát: rizs, liszt, olaj, tészta, konzervek kerültek bele. A gyógyszertárban beszerezte az alapvető készítményeket is. Este Gergővel együtt vitték át mindent.

– Ti… ti maga az áldás vagytok – suttogta Benedek, amikor meglátta az asztalon sorakozó csomagokat.

Ám ők nem elégedtek meg ennyivel. Tudták, hogy az igazi gond nem csupán az üres polc vagy a sötét szoba. Eszter telefonálni kezdett: helyi segélyszervezeteket keresett, alapítványokat, amelyek átvállalhatnák legalább a közüzemi hátralék egy részét. Napokig tartott, mire talált egy önkéntes csoportot, amely hajlandó volt közbenjárni.

Gergő a gyakorlati oldalát fogta meg a dolgoknak. Egy kollégájával megbeszélte, hogy szereznek egy kisebb vaskályhát. Nem sokkal később már azt állították fel Benedek házában.

– Hűvösödik az idő – jegyezte meg Gergő, miközben a csövet igazgatta. – A tél hamar itt lesz. Fűtés nélkül nem maradhattok.

Benedek szinte egész idő alatt némán figyelte őket. Időnként belekezdett volna valamibe, de csak a karját tárta szét tehetetlenül. Az egész helyzet annyira valószerűtlennek tűnt számára, mintha álmodna. Idegenek, akik néhány napja még semmit sem tudtak róla, most úgy gondoskodtak róla és Hajnalka egészségéről, mintha család lennének.