– Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt – mondta végül rekedten, szemében könny csillant.

– Az a legfontosabb, hogy meggyógyuljanak – felelte Eszter mosolyogva. – Nekünk ez bőven elég.

Hajnalka állapota lassan javulni kezdett. Eszter és Gergő megszervezték, hogy a körzeti orvos rendszeresen kijárjon hozzájuk. A kezelések és az ellenőrzések megtették a hatásukat. Minden alkalommal, amikor a doktor távozott, Hajnalka meghatottan szorította meg Eszter kezét, Benedek pedig csendesen, de látható büszkeséggel nézett rájuk.

Benedek azonban nem az a fajta ember volt, aki ölbe tett kézzel elfogadja a segítséget. Amint egy kicsit erőre kapott, kereste, hol lehet hasznára másoknak. Amikor Eszter megemlítette, hogy az egyik idős szomszéd kerítése javításra szorul, Benedek már vitte is a szerszámait. Precízen dolgozott, minden deszkát külön ellenőrzött. Mire végzett, a kerítés masszívan állt, mintha új lenne.

A helyi piacon is egyre többen ismerték fel. Segített a standok felállításában, zsákokat cipelt, árut rendezett. Eleinte csak biccentettek neki az emberek, később már köszöntek, sőt beszélgetésbe elegyedtek vele. Lassan visszatalált az emberek közé.

Egy alkalommal Gergő éppen fát ment hasogatni hozzá. Benedek egyszer csak letette a baltát, leült egy farönkre, és elgondolkodva nézett rá.

– Tudod… ti tényleg megmentettetek minket – szólalt meg váratlanul.

Gergő a következő hasábot készült feltenni, de megállt.

– Ugyan már, ne beszélj így.

Benedek halványan elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt.

– Komolyan mondom. Azt hittem, hogy az olyan embereket, mint mi, senki sem veszi észre.

Gergő letette a baltát, megtörölte a kezét, majd mellé ült.

– Akkor azt áruld el, miért hagytad ott azt az üzenetet? – kérdezte csendesen.

Benedek sóhajtott.

– Talán az utolsó próbálkozás volt. Kidobtam, és arra gondoltam, hátha valaki rátalál. De igazából nem hittem benne.

Gergő elmosolyodott.

– Néha egy cetli is elindíthat valamit.

– Igen… csak a megfelelő embernek kell megtalálnia – felelte Benedek halkan.

Amikor Gergő elköszönt és elindult hazafelé, Benedek sokáig nézett utána. Az arcán ott ült egy csendes, meleg mosoly – olyan, amilyet talán hosszú évek óta nem viselt.