– Akkor is tettünk egy próbát – zárta le a vitát.

Gergőt meglepte a felesége eltökéltsége. Eszter mindig együttérző volt, de most valami rendíthetetlen elszántság csengett a hangjában. Talán az a meggyőződés, hogy a jót nem szabad halogatni.

– Rendben – sóhajtott végül. – Holnap munka után elmegyünk.

– Köszönöm – mosolygott rá Eszter.

Másnap délután Gergő felvette a feleségét, és együtt indultak el a megadott címre. A Fenyő utca csendes volt, a környék inkább szegényes. Többnyire öreg, fából ácsolt házak sorakoztak, amelyek láthatóan rég nem láttak felújítást. Némelyik úgy festett, mintha már félig lakatlan lenne.

A tizenkettedik számú ház különösen elhanyagolt állapotban állt. A vakolat több helyen lepattogzott, itt-ott a tégla is kilátszott. A kerítés megrogyva dőlt oldalra, mintha csak a megszokás tartaná egyben. Az udvaron elszórtan szemét hevert, és egy kitaposott ösvény vezetett a bejárati ajtóig.

– Talán mégis lakik itt valaki – jegyezte meg Gergő, miközben körbenézett.

Eszter megszorította kezében a cetlit. Szerette volna hinni, hogy a túloldalon valóban segítségre vár valaki. A kiskapu panaszosan megnyikordult, amikor Gergő betolta.