Még egy tükörtojás is kifogott rajtam az első alkalommal. Aztán rájöttem, hogy nem ez számít. Visszamehetnék a zárt világunkba, ahol személyzet vesz körül, repülőjáratok és éttermek váltják egymást, de kinőttem azt az életet, anya.

Nem hiányzik az állandó megfelelés: öltözz így, viselkedj úgy, mosolyogj, és egy szót se szólj fölöslegesen. Semmit sem ér. Az öreg NIVA-m elmegy ott is, ahol a csillogó terepjárók elakadnak. A tojást serpenyőből, szalonnával az igazi megenni, és az erdőben sétálni, nem báltermekben. Amit elérek, a saját erőmből fogom elérni – akár mellettem álltok, akár nem.

Az elmúlt esztendő alatt a fia nemcsak lefogyott és elvesztette a korábbi puhaságát, hanem szemmel láthatóan meg is érett. Már nem heccből beszélt, nem bohóckodott, mint a legutóbbi találkozásaikkor. A tekintete tisztán égett, és meggyőződéssel érvelt. Az asszony, miközben azon töprengett, hogyan csábíthatná haza az eltévelyedett gyereket, egy pillanatra el is veszítette a beszélgetés fonalát.

Márk azonban lendületben maradt:

– Olyan embereket ismertem meg itt, hogy el sem hinnéd. Ott van például Béla bácsi. Első ránézésre csak egy lecsúszott, iszákos öregnek tűnt, aztán egy váratlan fordulattal mégis megfogta a szerencsét.

– …öregkorára meg csinált egy hatalmas fordulatot – folytatta lelkesen –, és blogot indított. Képzeld el! Ma már annyian jönnek a faluba miatta, hogy szinte csak az nem talál ide, aki nagyon nem akar. Itt valódi emberek élnek, érted? Nem kirakatfigurák. És itt szükség van rám. Rám, személy szerint.

Márk kihúzta magát.

– Diplomám van, szakmám van a kezemben. Szegeden legfeljebb apám árnyékában üldögélnék valami irodában, vagy jó esetben ölebeket gyógyítanék meg macskákat műtenék futószalagon. Mondd meg neki, hogy négy év múlva lejár a megállapodásunk. Addigra összekészítheti a beszédét. Várom majd.

Ekkor kopogtak.

– Márk úr? Nincs bezárva… Meg tudná nézni a kocámat? Hajnal óta fekszik, nem bír lábra állni. Tizenkét malaca van, félek, baj lesz. Hoztam rétest, ahogy ígértem, meg friss tejet is.

Az ajtóban egy sudár termetű fiatal nő toporgott. Legalább egy fejjel magasabb volt a falusi állatorvosnál. Erős, telt alakját majd szétfeszítette az ing; a gombok veszélyesen feszültek a mellkasán, mintha bármelyik pillanatban megadhatnák magukat. A hűtőtáskát letette a küszöbre, vastag fonatát előrehúzta a vállára, és zavartan morzsolgatta a végét. Piros pozsgás arcán szanaszét ültek a szeplők, az orra pisze volt – olyan, akár egy életre kelt népmesei baba.

– Lilla, hányszor kértelek, hogy ne szólíts ilyen hivatalosan? Legyek csak Márk, vagy ha úgy tetszik, Márkus – mosolygott rá a férfi. – Anya, ő Lilla. Meséltem róla.

Az asszony arcán átfutott valami nehezen leplezett döbbenet. A jelenet groteszk volt számára, és nem bírt tovább maradni: sarkon fordult, és csapódó ajtóval kiviharzott. Márk utána sietett, kezében az előszobában felejtett, drága kézitáskával.

– Anya, ezt itt hagytad – nyújtotta át az autó mellett, majd halkabb hangra váltott. – Emlékszel a dédpapáék házára? Miután meghaltak, eladtátok… Pedig ott nőttél fel. Nagyobbnak tűnt, mint az enyém most, nem? Emlékszel, amikor a folyóhoz vitt pecázni? Kárászt fogtunk, én meg elhagytam az egyik csizmámat, és hazafelé végig a nyakában ültem. Te leszidtál, a halakat meg a macska kapta. És azok az almák… Olyan édeset azóta sem ettem. Ugye emlékszel?

Az asszony fáradtan sóhajtott.

– Emlékszem, kisfiam. Mindenre. A mi házunk szerényebb volt, mint a tied most. Vigyázz magadra. Legalább néha hívj fel.

Homlokon csókolta, majd beszállt az autóba.

Márk lassan visszament a házba, felhúzta a gumicsizmáját, és elgondolkodva nézett Lillára.

– Márkus… – szólalt meg bátortalanul a lány. – Ez most mi volt?

A férfi félmosollyal legyintett.

– Egy régi vita lezárása. És te segítettél pontot tenni a végére. Köszönöm, Lilla. Na, nézzük azt a kocát, mielőtt nagyobb baj lesz.