Márk kihúzta magát.

– Diplomám van, szakmám van a kezemben. Szegeden legfeljebb apám árnyékában üldögélnék valami irodában, vagy jó esetben ölebeket gyógyítanék meg macskákat műtenék futószalagon. Mondd meg neki, hogy négy év múlva lejár a megállapodásunk. Addigra összekészítheti a beszédét. Várom majd.

Ekkor kopogtak.

– Márk úr? Nincs bezárva… Meg tudná nézni a kocámat? Hajnal óta fekszik, nem bír lábra állni. Tizenkét malaca van, félek, baj lesz. Hoztam rétest, ahogy ígértem, meg friss tejet is.

Az ajtóban egy sudár termetű fiatal nő toporgott. Legalább egy fejjel magasabb volt a falusi állatorvosnál. Erős, telt alakját majd szétfeszítette az ing; a gombok veszélyesen feszültek a mellkasán, mintha bármelyik pillanatban megadhatnák magukat. A hűtőtáskát letette a küszöbre, vastag fonatát előrehúzta a vállára, és zavartan morzsolgatta a végét. Piros pozsgás arcán szanaszét ültek a szeplők, az orra pisze volt – olyan, akár egy életre kelt népmesei baba.

– Lilla, hányszor kértelek, hogy ne szólíts ilyen hivatalosan? Legyek csak Márk, vagy ha úgy tetszik, Márkus – mosolygott rá a férfi. – Anya, ő Lilla. Meséltem róla.