Az asszony arcán átfutott valami nehezen leplezett döbbenet. A jelenet groteszk volt számára, és nem bírt tovább maradni: sarkon fordult, és csapódó ajtóval kiviharzott. Márk utána sietett, kezében az előszobában felejtett, drága kézitáskával.

– Anya, ezt itt hagytad – nyújtotta át az autó mellett, majd halkabb hangra váltott. – Emlékszel a dédpapáék házára? Miután meghaltak, eladtátok… Pedig ott nőttél fel. Nagyobbnak tűnt, mint az enyém most, nem? Emlékszel, amikor a folyóhoz vitt pecázni? Kárászt fogtunk, én meg elhagytam az egyik csizmámat, és hazafelé végig a nyakában ültem. Te leszidtál, a halakat meg a macska kapta. És azok az almák… Olyan édeset azóta sem ettem. Ugye emlékszel?

Az asszony fáradtan sóhajtott.

– Emlékszem, kisfiam. Mindenre. A mi házunk szerényebb volt, mint a tied most. Vigyázz magadra. Legalább néha hívj fel.

Homlokon csókolta, majd beszállt az autóba.

Márk lassan visszament a házba, felhúzta a gumicsizmáját, és elgondolkodva nézett Lillára.

– Márkus… – szólalt meg bátortalanul a lány. – Ez most mi volt?

A férfi félmosollyal legyintett.

– Egy régi vita lezárása. És te segítettél pontot tenni a végére. Köszönöm, Lilla. Na, nézzük azt a kocát, mielőtt nagyobb baj lesz.