Fáradt volt. Belefáradt az örök alkalmazkodásba, abba, hogy mindig ő engedjen, és hogy bűntudata legyen, ha egyszer nemet mondana.

Kezdetben Ildikó csupán túlságosan gondoskodó anyának látszott, aki rajong a fiáért. Ki gondolta volna, hogy ez a gondoskodás idővel szinte észrevétlen irányítássá alakul?

Apróságokkal kezdődött minden. Váratlanul állított be hozzájuk, bejelentés nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

…hogy „ellenőrizze”, valóban rend van-e a lakásban. Később már nem elégedett meg a váratlan betoppanásokkal: kijelentette, hogy hetente járni fognak hozzá, mert „egy fiúnak kötelessége támogatni az édesanyját”.

Az ünnepeket kizárólag nála lehetett megtartani. Ha Vivienéknek saját tervük akadt, az rendre meghiúsult – hol egy hirtelen rosszullét, hol valami halaszthatatlan kérés miatt.

Viviennek eszébe jutott, amikor évekkel korábban Márkkal autóra gyűjtöttek. Már ki is nézték a megfelelő modellt, az eladóval is megegyeztek… amikor Ildikó váratlanul közölte, hogy azonnal ablakcserére van szüksége a lakásában.

Nyár közepe volt, a hőség tombolt, de ő hajthatatlan maradt: „mindjárt itt a tél”. Márk gondolkodás nélkül odaadta a félretett pénzt, majd csak annyit mondott: „Ugye megérted, anya egyedül van, nincs kire számítania.”

Ez a „ugye megérted” azóta is minden helyzetben előkerült, mint egy varázsmondat, ami mindent felment.

Vivien újra a tükörbe nézett. Egy csinos, ünneplésre kész nő állt előtte. És egy férj képe derengett fel benne, aki gondolkodás nélkül lemondott kettejükről az anyja kedvéért.

A telefon hirtelen rezegni kezdett: Ildikó hívta. Majd újra. És újra. Üzenet is érkezett: „Mégis mit képzelsz? Azonnal hívj vissza!”

Vivien halkan felnevetett. Rég nem szólt ilyen felszabadultan a nevetése. Kikapcsolta a készüléket, és eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha most először nem hátrálna meg?

A döntés váratlanul, mégis magától értetődően született meg benne. Még egyszer végigmérte magát a tükörben, elmosolyodott, felkapta a táskáját, és fél órával később már annál az éttermi asztalnál ült, ahol Márkkal az évfordulójukat tervezték megünnepelni.

Leült, rendelt egy pohár vörösbort és azt az ételt, amelyet mindig különleges alkalmakra tartogatott. A pincér együttérző pillantást vetett rá, mintha sejtene valamit a helyzetéből, ő azonban derűsen viszonozta a nézést.

Eközben Márk idegesen kanyarodott be az édesanyja háza elé. Amíg felsietett a lépcsőn, tekintete a telefon kijelzőjére tapadt, mintha attól várná a megoldást.

— Hol van Vivien? — csattant fel Ildikó hangja a vonal másik végén.

— Mit jelent az, hogy nem elérhető? Hiszen egyenesen hozzád indult volna!

— Ide kellett volna jönnie, de nem érkezett meg! Mi történt köztetek?

— Utánajárok — vetette oda Márk, és már fordult is vissza.

Újra és újra tárcsázta a felesége számát, de csak a tárgyilagos üzenet fogadta: a hívott fél nem kapcsolható.

Vivien közben nyugodtan jegyzetelt egy kis füzetbe. Sorra vetette papírra mindazt, ami a szívét nyomta: a szabadság utáni vágyát, az idegen elvárások súlyát, és azt az eltökélt gondolatot, hogy ezentúl maga akar dönteni a saját életéről.

Amikor Márk végül benyitott a lakásba, néma csend fogadta. A levegőben még ott lebegett Vivien parfümjének finom illata. Az asztalon egy fehér boríték hevert, rajta gondosan formált betűkkel: „Márknak”.

Lassan leereszkedett a székre, és kihajtotta a levelet.

„Ma ismét az édesanyádat választottad helyettem. Ezt nem tudom tovább vállalni. Többre vagyok hivatott. Beadom a válókeresetet.”

A papír remegett az ujjai között. A zsebében ismét megmozdult a telefon, de most nem törődött vele. Tekintete a falon függő esküvői fényképre tévedt, és akkor értette meg igazán: nem csupán a feleségét veszítette el, hanem azt a ragyogó, szabad szellemű nőt is, akibe valaha beleszeretett.