Válaszra sem várva sarkon fordult, és olyan erővel húzta be maga mögött az ajtót, hogy az visszhangzott a lakásban.

Vivien ismét a tükörbe nézett. A szája remegett, de könny nem csillant a szemében. Eszébe villant a tavalyi eset, amikor Ildikó az utolsó pillanatban „lebetegedett”, és emiatt kútba esett a régóta tervezett tengerparti nyaralásuk. Márk gondolkodás nélkül mondta le az utat. Néhány nappal később az anyja már energikusan kapált a telkén, mintha mi sem történt volna.

Lassan leereszkedett a fésülködőasztal előtti puffra. A kezében még ott volt a szempillaspirál, de hirtelen értelmetlennek tűnt befejezni a sminket. Minek is? A romantikus vacsora helyett úgyis az anyósa konyhájában vár rá a sürgés-forgás.

Fáradt volt. Belefáradt az örök alkalmazkodásba, abba, hogy mindig ő engedjen, és hogy bűntudata legyen, ha egyszer nemet mondana.

Kezdetben Ildikó csupán túlságosan gondoskodó anyának látszott, aki rajong a fiáért. Ki gondolta volna, hogy ez a gondoskodás idővel szinte észrevétlen irányítássá alakul?