Vivien újra a tükörbe nézett. Egy csinos, ünneplésre kész nő állt előtte. És egy férj képe derengett fel benne, aki gondolkodás nélkül lemondott kettejükről az anyja kedvéért.

A telefon hirtelen rezegni kezdett: Ildikó hívta. Majd újra. És újra. Üzenet is érkezett: „Mégis mit képzelsz? Azonnal hívj vissza!”

Vivien halkan felnevetett. Rég nem szólt ilyen felszabadultan a nevetése. Kikapcsolta a készüléket, és eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha most először nem hátrálna meg?

A döntés váratlanul, mégis magától értetődően született meg benne. Még egyszer végigmérte magát a tükörben, elmosolyodott, felkapta a táskáját, és fél órával később már annál az éttermi asztalnál ült, ahol Márkkal az évfordulójukat tervezték megünnepelni.

Leült, rendelt egy pohár vörösbort és azt az ételt, amelyet mindig különleges alkalmakra tartogatott. A pincér együttérző pillantást vetett rá, mintha sejtene valamit a helyzetéből, ő azonban derűsen viszonozta a nézést.

Eközben Márk idegesen kanyarodott be az édesanyja háza elé. Amíg felsietett a lépcsőn, tekintete a telefon kijelzőjére tapadt, mintha attól várná a megoldást.