— Hol van Vivien? — csattant fel Ildikó hangja a vonal másik végén.

— Mit jelent az, hogy nem elérhető? Hiszen egyenesen hozzád indult volna!

— Ide kellett volna jönnie, de nem érkezett meg! Mi történt köztetek?

— Utánajárok — vetette oda Márk, és már fordult is vissza.

Újra és újra tárcsázta a felesége számát, de csak a tárgyilagos üzenet fogadta: a hívott fél nem kapcsolható.

Vivien közben nyugodtan jegyzetelt egy kis füzetbe. Sorra vetette papírra mindazt, ami a szívét nyomta: a szabadság utáni vágyát, az idegen elvárások súlyát, és azt az eltökélt gondolatot, hogy ezentúl maga akar dönteni a saját életéről.

Amikor Márk végül benyitott a lakásba, néma csend fogadta. A levegőben még ott lebegett Vivien parfümjének finom illata. Az asztalon egy fehér boríték hevert, rajta gondosan formált betűkkel: „Márknak”.

Lassan leereszkedett a székre, és kihajtotta a levelet.

„Ma ismét az édesanyádat választottad helyettem. Ezt nem tudom tovább vállalni. Többre vagyok hivatott. Beadom a válókeresetet.”

A papír remegett az ujjai között. A zsebében ismét megmozdult a telefon, de most nem törődött vele. Tekintete a falon függő esküvői fényképre tévedt, és akkor értette meg igazán: nem csupán a feleségét veszítette el, hanem azt a ragyogó, szabad szellemű nőt is, akibe valaha beleszeretett.