Az első esztendőben még harmonikusnak tűnt az életük. Szinte példás egyetértésben éltek, Lilla pedig – bár sosem szólította apának Gergőt – bízott benne, és elfogadta a jelenlétét. Két és fél év elteltével azonban már egyetlen hét sem múlt el veszekedés nélkül.

Egy különösen heves vita során Gergő odáig ment, hogy szinte az ajtóra mutatott.

– Ne felejtsd el, hogy a lányoddal az én lakásomban éltek! Ha nem tetszik valami, tudod, merre van a kijárat!

Eszterben ekkor elszakadt a cérna.

– Komolyan mondod? Emlékeztesselek rá, hogy a hitel felét én fizetem? Vagy arra, hogy a bevásárlás költségeinek nagy része régóta az én számlámról megy? Az az ötezer forint, amit havonta átküldesz, szerinted elég mindenre?

Keserűen felnevetett.

– Elárulom, ennek többszöröse megy el csak élelmiszerre. A háztartás többi kiadása is jórészt rajtam van. Igen, a közös költséget fizeted – de annak is csupán a felét, a másik felét én teszem hozzá. És még van bátorságod számon kérni engem?

Gergő gúnyos mosollyal vágott vissza.

– Nahát, mindent precízen kiszámoltál! De attól még ez az ingatlan az enyém. Nélkülem most is a régi, kétszobás lakásodban élnél a gyerekeddel!

– Érdekes, amikor te laktál ott, nem nevezted putrinak – csattant fel Eszter. – És különben is, jogilag nekem is részem van ebben a lakásban, hiszen ugyanúgy fizetem a hitelt!

– Megőrültél? Az én lakásomra pályázol? – tört ki Gergőből a düh.

– Te kényszerítettél rá, hogy kimondjam mindezt! – kiáltotta Eszter.

A férfi feldúltan beviharzott a fürdőszobába, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Eszter pár percig mozdulatlanul állt, majd mély levegőt vett, és bement Lillához. Tudta, hogy a kislány minden hangos szóváltást megszenved. Látta rajta a feszültséget, és ez szinte jobban fájt neki, mint a saját sértettsége. Bűntudat gyötörte, amiért ilyen légkörben kell felnőnie a gyermekének.

Napokon át emésztette magát. Újra és újra felidézte Gergő szavait, különösen azt, amikor gyakorlatilag az utcára tette volna őket abból az otthonból, amelybe ő maga is komoly összeget fektetett. A kezdetekkor a bútorokra és a háztartási gépekre nagyjából annyit költött a megtakarításaiból, mint amennyit Gergő az önerőre adott. A hitelt pedig az első hónaptól kezdve fele-fele arányban törlesztették. Mégis úgy érezte magát, mintha csak megtűrt vendég lenne a saját otthonában.

Végül utánajárt, jogilag mire számíthat. Amikor megbizonyosodott róla, hogy szükség esetén bíróság előtt is igényt tarthat kártérítésre vagy tulajdoni hányadra, elhatározta, hogy higgadtan beszél a férjével. Nem kiabálva, nem indulatból – hanem tárgyilagosan, tiszta fejjel akarta tisztázni a helyzetet. És egy este, amikor alkalmasnak látta a pillanatot, kezdeményezte a beszélgetést.

A beszélgetést végül nyugodt hangnemben próbálta mederben tartani, minden erejével azon volt, hogy ne csapjon át veszekedésbe.

– Gergő, kérlek, most tényleg higgadtan beszéljünk. Nem szeretnék kiabálást – kezdte Eszter óvatosan.

– Miről akarsz beszélni? Történt valami? – nézett rá értetlenül a férfi.