Másnap este, amikor alkalmas pillanatot talált, Eszter határozott hangon állt Gergő elé.

– Kérlek, ne sértődj meg, de a jövőben nem tudom tovább fizetni a jelzálogod felét – kezdte, igyekezve tárgyilagos maradni. – Úgy döntöttem, veszek egy kisebb lakást, amit kiadok. Ha Lilla felnő, az az övé lehet.

Rövid szünetet tartott, majd hozzátette:

– A hitel a nevemen lesz, de a törlesztést én vállalom. Emiatt nem marad keretem a te lakásod részleteire.

Gergő felpattant a kanapéról, és idegesen járkálni kezdett a nappaliban. Arcán hitetlenség és düh keveredett. Hirtelen megállt, és élesen Eszterre nézett.

– Ha így állunk, akkor váljunk el! – csattant fel. – A bank majd viszi a lakást, mert egyedül nem bírom fizetni. Semmim sem marad. Köszönöm szépen, drága feleségem!

– El akarsz válni? Rendben – felelte Eszter remegő, de fegyelmezett hangon. – Jó, hogy szóltál.

– Szívesen – vágta rá gúnyosan a férfi.

Ez volt az a pont, ahol Eszter már nem tudta visszatartani a könnyeit. Arcán végiggördültek a könnycseppek, miközben némán a hálóba ment, és egy bőröndbe kezdte pakolni a legszükségesebb holmijait. Lillát is megkérte, hogy készítsen össze pár ruhát és személyes tárgyat az első napokra.