— Akkor kérjen meg mást — felelte Nóra higgadtan, bár a hangja jeges volt. — Ha én annyira vállalhatatlan vagyok, nézzen körül. Tele a busz tisztességes, rendes utasokkal. Biztosan akad köztük valaki, aki szívesen feláll.

Ahogy a kezével végigmutatott az utastéren, a korábban kíváncsian figyelő tekintetek azonnal az ablak felé rebbenetek. Hirtelen mindenkit jobban érdekelt az utcai forgalom vagy a telefonja kijelzője. Az idős asszony végigmérte a társaságot, majd újra Nórára szegezte a szemét. Nyilvánvalóan őt tartotta a legkönnyebben sarokba szoríthatónak.

— Mindenki csak egy ülőhelyet foglal el. Te viszont kettőt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! — csattant fel. — Mondom, add át! Azt a hordozót meg le lehet tenni a padlóra.

Azzal már nyúlt is volna a babaülés felé, hogy arrébb tolja, de Nóra gyorsabbnak bizonyult. Egy határozott mozdulattal elkapta a csontos csuklót, és csendesen, ám kíméletlen éllel a hangjában így szólt:

— Ha még egyszer hozzáér a gyermekemhez, vagy felébreszti, eltöröm a kezét. Nem viccelek. Van bennem elég erő.