Zúgolódás futott végig az utastéren. Néhányan bólogattak, mások halkan méltatlankodtak a fenyegetés hallatán, de továbbra sem akadt senki, aki felállt volna. Nóra eközben bekapcsolta a telefonján a kamerát; a sofőr dühös tirádájának végét már rögzítette is. Úgy döntött, a továbbiakat bizonyítékként megőrzi.

— Két jegyet vettem, és jogszerűen foglalom el mindkét helyet — mondta higgadt, szinte jeges hangon. — Az, hogy hány éves vagyok, vagy ki áll előttem, nem tartozik magára. Ülve fogok utazni. És ha tovább fenyeget, annak következményei lesznek.

A határozott fellépés láthatóan visszavetette a sofőr lendületét. Amikor észrevette a felé fordított kamerát, ingerülten legyintett, visszaült a volán mögé, és végre elindította a buszt. Ez a fordulat teljesen váratlanul érte az idős asszonyt.

Az idős asszonynak azonban korántsem volt ínyére ez a fordulat.

— Hát ez most így marad? Emberek, tényleg ezt hagyják? Egy szemtelen fiatal nő sérteget egy tisztességes, idős hölgyet, és maguk csak némán végignézik? — háborgott fennhangon, támogatást keresve az utasok között.

A folyosó túloldalán ülő, testes asszony rosszallóan csóválta a fejét, majd szemrehányó mozdulattal Nóra felé bökött.

— Kisasszony, igazán nem szégyelli magát? Én már rég felálltam volna a helyében. A lelkiismeretem nem engedné, hogy ülve maradjak.

Nóra fáradtan fordult felé.
— Akkor nyugodtan adja át a saját ülését. Az, hogy ön hogyan kíván utazni, az az ön dolga. Engem viszont hagyjanak békén. Kimerült vagyok, és azért a helyért fizettem, amin ülök. Nem fogom átengedni.

— Feljelentelek! Panaszt teszek rád! — sipította az idős nő.

— Tegye csak — érkezett a higgadt válasz. — Mit fog beleírni? Hogy nem adtam át a megvásárolt ülésemet? Rajta. Én viszont biztosan panaszt nyújtok be. Már most elküldöm az autóbusz-állomás hivatalos oldalára a felvételt, csatolom a jegyeim fotóját is. Azt sem felejtem el megemlíteni, hogy a sofőr fenyegetőzött, és hogy ön majdnem fellökött egy mózeskosarat benne egy csecsemővel. Mire beérünk, remélhetőleg az illetékesek már olvassák is. A férjemnek is írtam, ő pedig értesítette a rendőrséget. A végállomáson várni fogják magukat, és ott majd elmondhatják, ki hogyan viselkedett szégyenteljesen.

Valóban üzent a férjének, kérve, hogy tegyen bejelentést a pályaudvar vezetőségénél a sofőr magatartása miatt.

— Intézzék egymás között! — morogta a vezető, és a továbbiakban egy szót sem szólt az út végéig.

A megsértődött asszony néhány megállóval később leszállt. A buszon maradók azonban egészen a célállomásig sustorogva tárgyalták a történteket. Többen általánosságban a mai fiatalokat ostorozták tiszteletlenséggel és arcátlansággal vádolva őket, míg Nórát külön is elmarasztalták, amiért szerintük nem mutatott kellő tiszteletet az idősebbek iránt.

Este, amikor otthon elmesélte az egészet a férjének, Nóra egy pillanatig sem érzett bűntudatot. Úgy vélte, csupán megvédte a saját határait. A férje egyetértett vele: különös, hogy az önérvényesítést sokan pimaszságnak bélyegzik, miközben azok, akik ezt számon kérik, gyakran észre sem veszik a saját udvariatlanságukat.