— Kisasszony, tényleg akkora gond lenne egy kicsit segíteni? — kezdte, miközben a buszban feszült csend telepedett az utasokra.

— Kisasszony, ugyan már, olyan nehéz lenne átadni a helyét? — tette hozzá a sofőr, még mindig nem érzékelve, hogy a Nóra mellett lévő táskának hitt tárgy valójában egy autós babahordozó.

— Igen, nehéz — felelte Nóra fáradtan, de határozottan. — Az egész utat idáig úgy tettem meg, hogy a kezemben tartottam a hordozót. Teljesen kimerültem. Ráadásul életveszélyes lenne ölben vinni a gyereket. A földre pedig biztosan nem teszem le. Nézzen csak körül, a padló olyan, mintha hónapok óta nem mosták volna fel.

— Adja át a helyet, idős emberről van szó — próbálkozott tovább a sofőr, akinek láthatóan elege volt a vitából.

— Akkor adja át más! — csattant fel Nóra. — Tele van a busz fiatal, egészséges utasokkal. Nekik talán könnyebb lenne felállni. — Körbenézett, de a tekintetek gyorsan elfordultak, senki sem mozdult.

— Én ide akarok ülni! Az ablak mellé, előre! Ott kényelmesebb nekem! Ha nem viszed el azt a gyereket, akkor legalább te állj fel! Mire vársz? Mozdulj már! — hajolt egyre közelebb az idős asszony, szinte ránehezedve Nórára.