— Hát… igazából igen. Anyának tényleg nehéz egyedül.

— Gábor — szólt Nóra halkan —, megbeszélhetnénk ezt később? Kettesben?

— Ó, ugyan, mit kell ezen annyit rágódni — legyintett Erzsébet néni. — A családnak együtt a helye.

Az este feszült csöndben ért véget. Erzsébet néni már arról beszélt, milyen függönyöket venne, hogy segít a háztartásban, főz ebédet, rendet tart — mintha a beköltözés már eldöntött tény lenne. Nóra alig hallotta a szavait, a fejében csak az visszhangzott: „az én lakásomba”. Először érzett jeges haragot az anyósa iránt.

Eddig Erzsébet néni csak egy magányos idős asszonynak tűnt, aki odafigyelésre vágyik. Most viszont Nóra számítást és erőszakos tolakodást látott benne, amit korábban nem vett észre.

Amikor Erzsébet néni elment, Nóra nem bírta tovább. Becsukta az ajtót, hátával nekitámaszkodott, és nyugodtan, de határozottan mondta:

— Gábor, az anyád nem fog ideköltözni.

A férfi értetlenül nézett rá:

— Nóra, mi bajod? Nem akartalak megbántani. Csak hát anya tényleg egyedül van, nehéz neki…

— Tudom, hogy nehéz neki. De ez az én lakásom. Én vettem. Én fizettem a hitelt, nem te. És én döntöm el, ki lakhat benne.

— De hiszen mi egy család vagyunk — mondta Gábor bizonytalanul. — Nem tudnál egy kicsit rugalmasabb lenni?

— Rugalmasabb? — érezte Nóra, ahogy felforr benne a düh. — Gáborka, engem meg sem kérdeztek. Az anyád betoppant, és közölte, hogy beköltözik. Nem kérdezte, nem javasolta — kijelentette. Mintha én itt nem is léteznék.

Gábor hallgatott, nem jöttek a megfelelő szavak. Nóra tudta, hogy ha most enged, később lehetetlen lesz visszaszerezni a saját terét. Látta, mi történt az ismerőseivel, amikor az anyós beköltözött: utasítgat, mindent átrendez, tanácsokat osztogat, hogyan kell „helyesen” élni. Nóra nem akart ilyen életet.

Másnap Erzsébet néni ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, és egy teli szatyorral a kezében csöngetett. Nóra kinyitotta az ajtót, és megpillantotta az anyóst, amint a nehéz csomaggal áll, elégedett mosollyal az arcán.

— Szervusz, Nórikám. Hoztam ezt-azt a konyhába. Gondoltam, jól jön majd.

Nóra az előszobában állt, és szótlanul figyelte, ahogy Erzsébet néni beljebb lép, leveszi a cipőjét, leteszi a csomagot, és elkezdi végigmérni a lakást. Az anyós benézett a nappaliba, körülnézett, majd elégedetten bólintott:

— Itt bizony újra kéne festeni. Túl világos az egész, nem praktikus. Ezt a szekrényt is arrébb kellene tenni, mert így kevés a fény.

Gábor a kanapén ült, zavartan, nem tudta, mit csináljon. Nóra látta, hogy a férje feszült, mintha mondani akarna valamit, de a szavak nem jöttek. A levegő olyan volt, mint vihar előtt — nyomasztó és állott.

Erzsébet néni folytatta:

— A hálóba berakhatnánk egy kihúzható kanapét. Nekem nem kell sok hely. A lényeg, hogy a fiam közelében legyek.

— Erzsébet néni — kezdte halkan Nóra —, mi még nem döntöttünk Gáborral…

— Ugyan, mit kell ezen döntögetni, aranyom — vágott közbe az anyós mosolyogva. — Nem vagyok idegen. A családnak együtt a helye.

Ebben a pillanatban Nóra nem bírta tovább visszafogni magát. Felemelte a hangját és kimondta: