Csakhogy Erzsébet néni egyre hangosabban hangoztatta, milyen nehéz és magányos az élete. Gábor késő este ért haza, és arról beszélt, hogy az anyja sírt, hogy a tévé sem enyhíti a csendet, és a szomszédok sem kopogtatnak be soha.

Az asszony panaszkodott az egészségére, a vérnyomására, a hátfájására és arra, hogy fél egyedül az éjszakáktól. Gábor nyugtalan lett, és egyre többször vetette fel, hogy az anyja öregszik és segítségre szorul.

Nóra sejtette, merre tartanak ezek a beszélgetések. Látta, hogyan borulnak el a férje vonásai, hogyan kerüli a tekintetét, valahányszor az anyjáról esik szó. Tudta, hogy előbb-utóbb Erzsébet néni többet fog követelni, mint egy-egy bevásárlást.

Érezte, hogy feszültség gyülemlik a békéje felett. Gábor, aki korábban határozott és visszafogott volt, most lágyulni kezdett, engedékeny lett az anyja ügyében. Erzsébet néni pedig apránként a beköltözés felé terelte a fiát. Nóra tudta, hogy közeleg a pillanat.

Nem tudta, hogyan fog reagálni, amikor eljön az a perc, de belül már nőtt a szorongás, ami esténként nem hagyta elaludni. A plafont bámulva feküdt, és újra meg újra végiggondolta a lehetséges párbeszédeket, keresve a megfelelő mondatokat.