— Ez a lakás az enyém, és nem szándékozom megosztani senkivel!

A hangja remegett, de a tekintetét nem kapta el. Gábor felpattant a kanapéról és igyekezett közbelépni:

— Nóra, ne csináld már…

De Erzsébet néni sértetten összeszorította az ajkát és jeges megvetéssel meredt a menyére.

— Szóval ez a helyzet — mondta lassan az anyós. — Vagyis neked az a baj, hogy egy idős asszony nyugalomban szeretne élni?

— Az a baj, hogy valaki a beleegyezésem nélkül akar beköltözni az én lakásomba — felelte Nóra határozottan.

Anya és fia dühösen meredtek rá, mintha valami szégyellnivalót mondott volna. Erzsébet néni felemelte a hangját:

— Család vagyunk, hát engedjünk egymásnak! Önző vagy, Nóra! Csak magaddal foglalkozol!

Nóra összefonta karjait a mellkasa előtt, és elöntötte a felháborodás. Ránézett az anyósra, majd a férjére, aki képtelen volt kiállni mellette, és megértette, hogy csapdába került. A saját otthona harctérré vált.

— És ti milyen engedményekre vagytok készek? — kérdezte Gábor szemébe nézve. — Miért nekem kell mindig feladnom a nyugalmamat, a megszokott életemet? Ez az én lakásom. Én fizettem érte. Jogom van eldönteni, ki lakhat itt.

Gábor hallgatott, Erzsébet néni tüntetőleg felsóhajtott és a fejét rázta. A feszültség egyre sűrűbb lett. Nóra látta, hogy az anyós egyszerre sajnálkozó és lenéző pillantásokkal méregeti, mintha Nóra valami lényeges dolgot nem fogna fel.

— Gáborka — fordult az anyós ismét a fiához, teljesen figyelmen kívül hagyva Nórát —, nem gondoltam volna, hogy a feleséged ennyire érzéketlen. Tényleg nem érti, hogy félek egyedül? Hogy hamarosan már mindenhez segítség kell?

— Anya, kérlek, elég legyen… — motyogta Gábor, de a hangjából hiányzott minden határozottság.

Nóra ráébredt, hogy kettőjükkel szemben áll egyedül. Anya és fia összezártak, nyomást gyakoroltak rá, ridegséggel vádolták. A lakása többé nem volt az a menedék, ahol nyugalmat talált; mostantól feszültség, kimondatlan szemrehányások és idegen igények töltötték be.

De Nóra nem engedhetett — mert ha most enged, elveszíti az önbecsülését. Tudta, ha most beleegyezik, később csak rosszabb lesz. Erzsébet néni utasítgatni kezd, beleszól mindenbe. Gábor meg hallgat és bólogat.

— Tudjátok mit — húzta ki magát Nóra —, belefáradtam ebbe a vitába. Erzsébet néni, tisztelem önt, de együtt lakni nem fogunk. Ez végleges.

— Nahát így! — csattant össze az anyós ajka. — Gábor, hallod, mit mond a feleséged? Kitessékel engem, az édesanyádat!

— Senkit nem tessékelek ki — felelte Nóra fáradtan. — Ön be sem költözött.

Valóságos vihar tört ki. Erzsébet néni zokogott, azt hajtogatta, hogy a fia elhagyja egy idegen kedvéért, hogy Nóra szétrombolja a családot; sosem képzelte volna, hogy a menye ilyen kegyetlen. Gábor pánikba esve kapkodott kettejük között, nem tudta, kit csillapítson.

Hol az anyjához sietett, hol a feleségéhez, összevissza dadogott, de valójában semmit sem oldott meg. Nóra az ablaknál állt, és úgy érezte, minden széthullik. Látta, hogy a férje nincs mellette. Az anyját sajnálja, a feleségét akadálynak tartja.