Egy vasárnap vacsorára hívták Erzsébet nénit. Nóra krumplipürét készített, fasírtot sütött, szépen megterített. Az anyós tortával érkezett, mosolygott, dicsérte a lakást, ismételgetve, milyen barátságos és világos. Ettek, az időjárásról társalogtak, a szomszédokról, a munkáról. Nóra már épp megnyugodott, amikor Erzsébet néni váratlanul kijelentette:

— Tudjátok mit, gyerekek, elhatároztam. Hozzátok költözöm.

Olyan természetességgel közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap elmegy a piacra. Az érvelése az volt, hogy így mindenki jobban jár: a fia mellette lesz, a gondoskodás kéznél, neki meg nagyobb biztonság. Gábor bólintott, nem tiltakozott, és Nóra rögtön megértette, hogy a férje már tudott erről. Talán már meg is egyeztek, és őt kész tények elé akarták állítani.

Erzsébet néni folytatta, észre sem véve, hogy Nóra arca elfehéredett:

— A kispesti lakásomat kiadom, a bérleti díj megy a közös kasszába. Lesz közös költségvetés, mindenkinek könnyebb lesz. Ugye igaz, Gáborka?

Nóra érezte, hogy belül minden összeszorul, mert az ő lakását éppen most minősítette valaki megkérdezése nélkül „közösnek”. Gábor zavartan gyűrögette a szalvétát, de hallgatott. Nóra ránézett, várta, hogy legalább annyit mondjon, nem ilyen egyszerű ez, de Gábor csak elfordította a tekintetét, és halkan motyogta: