Erzsébet néni hangja egyre élesebb lett:

— Elárulsz, Gáborka! Egyedül neveltelek, az egész életemet rád áldoztam, és most emiatt az asszony miatt… emiatt fordulsz el tőlem!

— Anya, elég legyen már… — próbálta lecsillapítani Gábor, de a hangja erőtlen volt.

Nóra feléjük fordult, sápadtan, de elszántan:

— Erzsébet néni, ön érzelmileg zsarolja a fiát. Pontosan tudja, mit csinál. Én nem vagyok hajlandó részt venni ebben a színjátékban.

— Hogy merészeled! — sikított az anyós.

— Úgy, hogy merem — válaszolta Nóra higgadtan. — Mert ez az én életem és az én otthonom.

Gábor a szoba közepén állt összeszorított öklökkel, és Nóra hirtelen megértette, hogy a férfi nem őt fogja választani. Hogy számára az anya az első. Hogy nem képes kiállni a kapcsolatukért, ha az az anyja kívánságával ütközik.

Végül Nóra hidegen és határozottan, a férje szemébe nézve kimondta:

— Gábor, vagy kettesben folytatjuk az életünket, vagy egyáltalán nem folytatjuk együtt. Válassz.

Úgy hangzott, mint egy ítélet. Gábor sokáig hallgatott, hol az anyjára, hol a feleségére pillantott. Erzsébet néni szipogott, zsebkendővel törölgette a szemét. Végül Gábor lehajtotta a fejét és kimondta:

— Nem hagyhatom anyát egyedül. Sajnálom, Nóra.

Csendben összepakolta a holmiját, alig pillantva a feleségére. A ruháit a táskába rakta, elvitte a töltőket, a könyveket, az apróságait. Erzsébet néni a folyosón állt, diadalmasan összeszorított ajkakkal. Nóra nem zokogott. Csak nézte, ahogy a férje kilép az életéből, és megértette, hogy ez így van rendjén: annak a férfinak, aki nem áll ki mellette, nincs helye az életében.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Nóra leült az ágyra és sírva fakadt. Alig hitte el, hogy a kapcsolatuk egy anyós hatalmi játszmája miatt ért véget. Azok a szobák, amelyekbe annyi szívét-lelkét beletette, most üresnek tűntek. De mélyen belül élt a meggyőződés: helyesen döntött.

Nóra nem engedi, hogy bárki diktáljon az életében. A hitelt egyedül fizette vissza, egyedül rendezte be a lakást, és senkinek sincs joga elvenni tőle azt, amit a saját erejéből teremtett. A könnyei lassan felszáradtak; Nóra felállt és az ablakhoz lépett. Kint a naplemente utolsó fénye halványult a budai dombok felett, Budapest egyenként gyújtotta fel a lámpáit. Az élet nem állt meg. Nóra tudta — meg fog birkózni ezzel is.