— Tudom, hogy nehéz neki. De ez az én lakásom. Én vettem. Én fizettem a hitelt, nem te. És én döntöm el, ki lakhat benne.

— De hiszen mi egy család vagyunk — mondta Gábor bizonytalanul. — Nem tudnál egy kicsit rugalmasabb lenni?

— Rugalmasabb? — érezte Nóra, ahogy felforr benne a düh. — Gáborka, engem meg sem kérdeztek. Az anyád betoppant, és közölte, hogy beköltözik. Nem kérdezte, nem javasolta — kijelentette. Mintha én itt nem is léteznék.

Gábor hallgatott, nem jöttek a megfelelő szavak. Nóra tudta, hogy ha most enged, később lehetetlen lesz visszaszerezni a saját terét. Látta, mi történt az ismerőseivel, amikor az anyós beköltözött: utasítgat, mindent átrendez, tanácsokat osztogat, hogyan kell „helyesen” élni. Nóra nem akart ilyen életet.

Másnap Erzsébet néni ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, és egy teli szatyorral a kezében csöngetett. Nóra kinyitotta az ajtót, és megpillantotta az anyóst, amint a nehéz csomaggal áll, elégedett mosollyal az arcán.

— Szervusz, Nórikám. Hoztam ezt-azt a konyhába. Gondoltam, jól jön majd.