Nóra az előszobában állt, és szótlanul figyelte, ahogy Erzsébet néni beljebb lép, leveszi a cipőjét, leteszi a csomagot, és elkezdi végigmérni a lakást. Az anyós benézett a nappaliba, körülnézett, majd elégedetten bólintott:

— Itt bizony újra kéne festeni. Túl világos az egész, nem praktikus. Ezt a szekrényt is arrébb kellene tenni, mert így kevés a fény.

Gábor a kanapén ült, zavartan, nem tudta, mit csináljon. Nóra látta, hogy a férje feszült, mintha mondani akarna valamit, de a szavak nem jöttek. A levegő olyan volt, mint vihar előtt — nyomasztó és állott.

Erzsébet néni folytatta:

— A hálóba berakhatnánk egy kihúzható kanapét. Nekem nem kell sok hely. A lényeg, hogy a fiam közelében legyek.

— Erzsébet néni — kezdte halkan Nóra —, mi még nem döntöttünk Gáborral…

— Ugyan, mit kell ezen döntögetni, aranyom — vágott közbe az anyós mosolyogva. — Nem vagyok idegen. A családnak együtt a helye.

Ebben a pillanatban Nóra nem bírta tovább visszafogni magát. Felemelte a hangját és kimondta:

— Ez a lakás az enyém, és nem szándékozom megosztani senkivel!