– Az én édesanyám egészen más elveket vallott – folytatta Zsuzsanna lesütött szemmel. – Azt tanította, hogy egy nő elsősorban magára gondoljon. Hogy az idősek csak terhet jelentenek. Ebben nőttem fel, és sosem kérdőjeleztem meg… egészen addig, amíg mindent el nem veszítettem.

Pillantása Balázsra emelkedett. – Tudom, talán már késő. De dolgozom magamon. Jobb ember szeretnék lenni. Legalább a gyerekeink miatt.

Ilona halkan szólalt meg: – Változni soha nincs túl késő, Zsuzsanna.

Az asszony hálásan biccentett, majd visszaült. Márk megszorította az anyja kezét.

– Én is szeretnék bejelenteni valamit – mondta, körbenézve. – Felvettek az egyetemre. Esti tagozaton fogok tanulni, mellette dolgozom. És… azt szeretném, ha újra család lennénk. Nem feltétlenül egy fedél alatt. De egymás mellett.

– Azok is vagyunk, fiam – felelte Balázs nyugodtan. – Bármi történt, ez nem változott.

Zsuzsanna bizonytalanul kérdezte: – Rám is vonatkozik?

A választ Ilona adta meg, határozott hangon: – Természetesen. Az unokáim édesanyja vagy. Ez elég ok.