Balázs ekkor elkapta volt felesége tekintetét. A szemében hála csillant, és valami más is – rég nem látott remény.

Márk pezsgőt töltött a poharakba, majd felemelte az övét. – A családra! Arra, hogy együtt maradjunk jóban-rosszban. Hogy támogassuk egymást. Mert nem a falak számítanak, hanem azok, akik bennük élnek.

Ilona mosolyogva nézett végig a gyermekein és unokáin. Szemében könny csillogott, de most nem a fájdalom vagy a keserűség miatt – hanem a boldogságtól.

Zsuzsanna elkapta a pillantását, és halkan ennyit mondott: – Köszönöm.

Egyetlen szó volt csupán, mégis benne sűrűsödött a megbánás, a hála és az ígéret.

Balázs figyelte a jelenetet, és arra gondolt, milyen különös az élet. Néha csak veszteségek árán tanuljuk meg értékelni azt, ami fontos. Néha a sebek kellenek ahhoz, hogy felismerjük az apró örömök súlyát. És olykor bátorság kell az újrakezdéshez.

A jövő kiszámíthatatlan volt. Nem tudta, képes lesz-e valaha teljesen megbízni Zsuzsannában, vagy hogy a törött darabokból lehet-e hibátlan egészet formálni. De abban a pillanatban, az édesanyja és a gyermekei körében, békét és elégedettséget érzett. És ez most elégnek bizonyult.

– A családra – ismételte meg, poharát magasba emelve. – És arra a felelősségre, amellyel tartozunk egymásnak.

Öt pohár koccant össze az asztal fölött. A kristálycsengés tisztán zengett a konyhában – mintha maga is egy új kezdet ígéretét hordozta volna.

❦

– Egyelőre fogalma sincs semmiről, még arról sem, hogy csináltattam egy másolatot a széfje kulcsáról – közölte Márk a telefonba, kissé diadalittasan.

– És mi lesz, ha rájön? – kérdezte aggodalmas hangon Erika. – Fiam, ne játssz ilyen veszélyes dolgokkal! Ne vegyél ki onnan több pénzt!

– Ugyan már, anya! Ha észreveszi, hogy hiányzik valamennyi, mit tud bizonyítani? A széf zárva van? Zárva. Akkor törje csak a fejét, hogyan és ki nyúlhatott bele – legyintett gúnyosan, mintha az egész csak ártatlan tréfa volna.

– Rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban… Nem kellene ezt csinálnod.