— És amikor én nap mint nap félretettem a saját terveimet az ő igényei miatt, az nem számított? — nézett rá Eszter. — Eszedbe jutott valaha is, hogy én mire vágyom?

Gergő hallgatott. Nem volt válasza.

— Látod — mosolyodott el szomorúan Eszter. — Négy év alatt egyszer sem tetted fel magadnak ezt a kérdést.

Becsapta a bőrönd fedelét, és a kezébe vette.

— Várj, kérlek. Beszéljük meg. Mindent helyre lehet hozni.

— Próbáltam beszélni veled. Sokszor. Nem figyeltél rám.

— Szeretlek — mondta Gergő kétségbeesetten.

— Nem engem szeretsz — felelte Eszter halkan. — A kényelmet szereted, amit mellettem kaptál. Ez nagy különbség.

Az ajtóhoz lépett, majd még egyszer visszanézett.

— Tudod, mi fáj a legjobban? Hogy én valóban szerettelek. Őszintén. És te ezt észre sem vetted.

Az ajtó halkan záródott mögötte. A lépcsőház csendje körülölelte. Ez a csend most nem nyomasztó volt, hanem felszabadító.

Elővette a telefonját, és tárcsázta Dóra számát.

— Szia, Dóri. Ugye nem zavarlak? Maradhatnék nálad pár napig? Igen… eljöttem Gergőtől. Nem, nem veszekedtünk. Majd mindent elmesélek, csak most szükségem van egy kis időre.