— Anikó, esetleg Gergő…

— Gergő? — vágott közbe az anyós. — Ugyan már, mit ért ő a vásárláshoz? Férfi. Te viszont ügyes vagy, jó ízlésed van. Te tudod kiválasztani a legszebb húst, a legfrissebb zöldséget, és olyan szépen meg is teríted az asztalt.

Szépen megteríti… Eszter lehunyta a szemét. Már előre látta, hogy ismét ő rohangál majd, intéz mindent, mosolyog, miközben a végén mindenki Gergőt dicséri, milyen figyelmes fia és férje van Anikónak.

— Rendben, munka után elmegyek — adta meg magát.

— Jaj, drágám, köszönöm! Te egy igazi kincs vagy! — áradozott az anyós.

Kincs. Eszter letette a telefont, és keserű gondolat villant át rajta: ha egy aranygomb elromlik, megjavítják, vagy egyszerűen lecserélik egy újra?

A piacon két órát töltött. Húst, halat, zöldséget, gyümölcsöt, virágot és ajándékot vett — mindent a lehető legjobb minőségben. Gergő reggel adott ugyan pénzt, de az alig bizonyult elégnek, így a saját fizetéséből is hozzá kellett tennie.

Este nyolc körül ért haza, kimerülten és ingerülten. Gergő az ajtóban fogadta:

— Ugye nem felejtetted el megrendelni a tortát?

— Milyen tortát? — kérdezett vissza értetlenül.

— A meggyeset. Anya azt kérte.

Eszter letette a bevásárlószatyrokat, és a férjére nézett. Gergő ugyanabban a pózban ült, mint előző este: kanapé, távirányító, félrebillent fej.

— Te ma mit csináltál? — kérdezte halkan.

— Dolgoztam, hát mit? — csodálkozott Gergő. — Miért?

— Aztán hazajöttél, és pihentél. Fárasztó napod volt?

— Az volt — bólintott. — Na de a torta?

— Szerinted kinek kellett volna megrendelnie?

— Hát… — vakarta meg a tarkóját. — Azt hittem, ha már úgyis a piacon jársz, elintézed azt is.

— És te miért nem telefonáltál? Nem működött a készüléked?

Gergő arca megfeszült; érezte, hogy valami nincs rendben.

— Eszter, miért kötsz bele minden szavamba? Fogalmam sincs, anyám milyen tortát szeret. Te tudod.

— Nem tudom — felelte nyugodtan. — Négy éve vagyok a feleséged, de ezt például nem tudom.

— Hogyhogy nem? Hiszen mindig te intézted!

— Pontosan. Mindig én rendeltem meg. Én vettem meg az alapanyagokat, én főztem, én takarítottam, én fogadtam a vendégeket. És te? Te mivel járultál hozzá, Gergő? Emlékeztess.

A férfi felállt, zavartan igazgatta a pólóját.

— Mi ütött beléd? Olyan furcsán viselkedsz ma.

Eszter felnevetett, de a hangja keserűen csengett.

— Furcsa? Az a furcsa, hogy ugyanannyit dolgozom, mint te, mégis itthon minden az én vállamon van? Hogy az édesanyád természetesnek veszi, hogy ingyen cseléd vagyok, te pedig ezt szó nélkül elfogadod?

Gergő összevonta a szemöldökét.

— Ne beszélj butaságokat… — mondta hűvösen, és a levegő hirtelen nehézzé vált közöttük.

— Anyám szeret téged. És különben is, egy nő dolga, hogy összetartsa a családot. Ebben semmi különös nincs.

— Semmi különös? — Eszter lassan leült az egyik székre, mintha hirtelen elfáradt volna. — Gergő, emlékszel még, milyen voltam, mielőtt összeházasodtunk?

— Hogyne emlékeznék. — A férfi arca ellágyult. — Vidám voltál, gyönyörű… tele energiával.

— És tele tervekkel — tette hozzá halkan Eszter. — Nyelveket akartam tanulni. Világot látni. Saját vállalkozást indítani. Emlékszel?