— Igen… rémlik — bólintott bizonytalanul Gergő. — De miért hozod ezt most fel?

— Azért, mert négy év alatt eltűntem. Reggel felkelek, főzök, dolgozni megyek, hazajövök, megint főzök, takarítok, aztán beesem az ágyba. Másnap kezdődik elölről. Ez az életem.

— De hát család vagyunk — próbálta menteni a helyzetet Gergő. — Egy családban az emberek támogatják egymást.

— Tényleg? — Eszter az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét udvarra. — Pontosan miben támogatsz engem?

— Hát… dolgozom. Pénzt hozok haza…

— Én is dolgozom — fordult vissza Eszter. — Ráadásul ugyanannyit keresek, mint te.

— De én… én férfi vagyok — akadt el Gergő hangja. — A férfi dolga a kenyérkereset, a nőé az otthon melege.

— Az otthon melege — ismételte keserűen Eszter. — Csakhogy ez az otthon nem az enyém. Ez a te világod. A te anyád szabályai szerint működik. Én csak fenntartom.

Közelebb lépett hozzá.

— Mondd meg őszintén, szeretsz engem?

— Hogyne szeretnélek! A feleségem vagy!

— Nem ezt kérdeztem — rázta meg a fejét Eszter. — Engem szeretsz? A nőt, aki álmodik, tervez, vágyik valamire? Vagy csak egy feleséget akarsz, aki főz, mos, és majd gyereket szül?

Gergő zavarba jött. Látszott rajta, hogy ilyen kérdésekre nincs felkészülve.

— Miről beszélsz? Álmok? Ugyan már… Felnőtt emberek vagyunk. Családosok. Az ilyesmi gyerekes dolog.

És ekkor Eszterben valami végleg a helyére kattant. Megértette, hogy Gergő szemében ő nem önálló ember, hanem szerep. Funkció. Feleség, házvezetőnő, leendő anya — ennyi.

— Tudod mit? — szólalt meg meglepően higgadtan. — Holnap anyukád születésnapja van. Ünnepeljetek nélkülem.

— Hogyhogy nélküled? — hökkent meg Gergő. — Ki készíti el a vacsorát? Ki fogadja a vendégeket?

— Fogalmam sincs — vont vállat Eszter. — Talán te. Vagy Anikó. Esetleg hívjatok segítséget.

— Ne csináld ezt — próbálta átölelni a férfi, de Eszter elhúzódott. — Csak kimerült vagy. Aludj egyet, és elmúlik.

— Igen, kimerült vagyok — felelte csendesen. — Belefáradtam, hogy nem társként, hanem alkalmazottként élek ebben a házban. Hogy nincs saját hangom.

Bement a hálószobába, és előhúzta a szekrény mélyéről a bőröndöt.

— Mit művelsz? — kérdezte rémülten Gergő.

— Elmegyek.

— Hova?

— Még nem döntöttem el. Dórához, vagy kiveszek egy szobát valahol. Most mindegy.

— Eszter, ne! — kapta el a karját Gergő. — Nem sétálhatsz ki csak úgy!

— De igen — szabadította ki magát. — És képzeld, négy év után először azt teszem, amit én akarok, nem azt, amit elvárnak tőlem.

— Holnap anyám születésnapja! Teljesen kiborul majd!

— És amikor én nap mint nap félretettem a saját terveimet az ő igényei miatt, az nem számított? — nézett rá Eszter. — Eszedbe jutott valaha is, hogy én mire vágyom?

Gergő hallgatott. Nem volt válasza.

— Látod — mosolyodott el szomorúan Eszter. — Négy év alatt egyszer sem tetted fel magadnak ezt a kérdést.

Becsapta a bőrönd fedelét, és a kezébe vette.

— Várj, kérlek. Beszéljük meg. Mindent helyre lehet hozni.

— Próbáltam beszélni veled. Sokszor. Nem figyeltél rám.

— Szeretlek — mondta Gergő kétségbeesetten.

— Nem engem szeretsz — felelte Eszter halkan. — A kényelmet szereted, amit mellettem kaptál. Ez nagy különbség.