— Ne beszélj butaságokat… — mondta hűvösen, és a levegő hirtelen nehézzé vált közöttük.

— Anyám szeret téged. És különben is, egy nő dolga, hogy összetartsa a családot. Ebben semmi különös nincs.

— Semmi különös? — Eszter lassan leült az egyik székre, mintha hirtelen elfáradt volna. — Gergő, emlékszel még, milyen voltam, mielőtt összeházasodtunk?

— Hogyne emlékeznék. — A férfi arca ellágyult. — Vidám voltál, gyönyörű… tele energiával.

— És tele tervekkel — tette hozzá halkan Eszter. — Nyelveket akartam tanulni. Világot látni. Saját vállalkozást indítani. Emlékszel?

— Igen… rémlik — bólintott bizonytalanul Gergő. — De miért hozod ezt most fel?

— Azért, mert négy év alatt eltűntem. Reggel felkelek, főzök, dolgozni megyek, hazajövök, megint főzök, takarítok, aztán beesem az ágyba. Másnap kezdődik elölről. Ez az életem.

— De hát család vagyunk — próbálta menteni a helyzetet Gergő. — Egy családban az emberek támogatják egymást.

— Tényleg? — Eszter az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét udvarra. — Pontosan miben támogatsz engem?