— Te meg miről beszélsz? Mi ütött beléd?

— Még kérded? Más nő után futkosol, engem meg bolondnak nézel!

— Nincs senkim! — tiltakozott Gábor elsápadva.

— Láttak a virágbolt előtt! Mit mondasz erre? Véletlenül a kezedbe akadt egy idegen csokor? Vagy akciós volt? Akkor miért nem hoztad haza? Legalább megnéztem volna… Évek óta nem kaptam tőled virágot!

— Ki látott? Hol? — kérdezte döbbenten.

— Mindenütt! És ne próbálj etetni! Fogd a cuccod, és menj! Vissza se gyere! — dühében belerúgott a bőröndbe, majd a fájdalomtól összegörnyedve a kanapéra rogyott.

Gábor ekkor már nem vitatkozott tovább. Összeszedte a holmiját, és az ajtót bevágva távozott. Nóra egyedül maradt a feldúlt lakásban, és a bizonytalanság mardosta a szívét.

Eltelt egy hónap.

A magány nehezebben viselte, mint gondolta. Lilla rendszeresen felhívta, és olajat öntött a tűzre.

— Jól tetted, hogy nem hagytad magad! Nehogy már rajtad tapossanak! Majd másnak hazudik! — ismételgette. — Mikor adod be végre a válópert? Eszedbe se jusson visszafogadni!

— Lilla, beszélhetnénk inkább valami másról? — kérte fáradtan Nóra.

— Miről? Ezt minél előbb le kell zárnod! Akár most is bemehetünk beadni a papírokat. Ne engedd, hogy egy férfi irányítsa az életed!

Aznap este Nóra alig tudta lerázni a barátnőjét. Valami különös volt Lilla viselkedésében: ahelyett, hogy nyugalmat és támaszt adott volna, szinte sürgette a végső szakítást, és ez Nórában egyre több kérdést ébresztett.

Lilla tovább dohogott, és olyan elszántan szidta Gábort, mintha nem is Nórát érte volna sérelem, hanem őt magát. A hangjában vibráló indulat és keserűség már-már túlzónak tűnt. Nóra értetlenül figyelte: honnan ez a mérhetetlen harag?

Végül arra jutott, hogy barátnője talán a saját csalódását vetíti ki rá. Nemrég szakított vele az aktuális udvarlója, aki – nagy bánatára – nem kérte meg a kezét.

– Mind egyformák! Egyikben sem lehet megbízni! – zsörtölődött Lilla, miközben felhúzta a csizmáját. – Ja, jut eszembe, közeleg anyukád születésnapja. Mit tervezel ajándékba?

– Néztem neki egy elegáns medált. Meg persze virágot is veszek.

– Krizantémot? – kérdezte félmosollyal.

– Igen, azt szereti. Régebben én is odavoltam érte… – mondta Nóra halkan, és elrévedt.

Amikor elérkezett a jeles nap, taxival indult az édesanyjához. Útközben azon bosszankodott, hogy megint mindent az utolsó pillanatra hagyott.

– Kérem, álljon meg a sarkon… Be kell szaladnom a virágboltba. Tudja, abba a nagy hálózatiba… a 101 Rózsához – szólt a sofőrnek.

– Rendben. Megvárjam?

– Igen, kérem.

Ahogy belépett az üzletbe, szinte elkápráztatta a látvány. Amerre csak nézett, rózsák minden mennyiségben.

– Csokrot szeretne, vagy külön szálakat? – kérdezte kedvesen az eladó.

– Ööö… sárga krizantémot keresek – felelte Nóra bizonytalanul. Hirtelen bevillant neki, hogy Gábor egyszer egy ugyanilyen bolt ajtaján lépett ki egy szál krizantémmal a kezében.

Az eladó meglepetten nézett rá.

– Krizantémot nálunk nem tartunk. A 101 Rózsa kizárólag rózsákkal dolgozik, csokorban vagy szálanként.

– Egyáltalán nincs? – kérdezett vissza Nóra.