Nem csoda, hogy Eszter ekkor határozta el: orvos lesz. Az egyetemre végül nem vették fel, így ápolónői képzésre ment. A többi már ismert: ott találkozott Márkkal, és az élete más irányt vett.

– Annyira örülök, hogy látlak, Eszterkém! – mondta egyszer Ildikó, amikor évekkel később újra találkoztak.

Kiderült, hogy a doktornőnek sosem született gyermeke. A rokonai messze éltek, vagy maguk is segítségre szorultak. Sokáig önálló maradt, de az utóbbi időben már felkelni sem tudott az ágyból.

– Szklerózis multiplex – sóhajtotta. – Már akkor diagnosztizálták, amikor te még kicsi voltál. Reménykedtem, hogy talán történik valami csoda… de nem így lett.

Eszter gyakrabban maradt nála, mint ahogy eredetileg tervezte. Tudta, hogy máshol is várják, mégsem volt szíve siettetni a látogatásokat. Látta, mennyire magányos az egykor erős és határozott asszony.

Néhányszor a legkisebb lányát, Nórát is magával vitte. A kislány sokat betegeskedett, a nagyobb testvérei pedig mindig találtak kifogást, miért nem tudnak vigyázni rá. Akadt néhány páciens, aki rosszallóan nézte, hogy gyermeket hoz magával, féltek a fertőzéstől. Eszter azonban sosem vitte Nórát beteg ember közelébe; a folyosón ültette le egy székre, amíg végzett.