Hatodikban újabb ijesztő időszak következett: Esztert gyakran gyötörte erős hasfájás. Mentő is vitte kivizsgálásra, de vakbélgyulladást nem találtak, így hazaküldték. Ildikó doktornő azonban nem nyugodott bele. Megvizsgálta, majd saját maga hívta újra a mentőket, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a sebészetre vigyék. Igaza lett – a vakbél rendellenes helyen feküdt, a tünetek sem voltak tipikusak, de már hashártyagyulladás kezdődött. Egy hajszálon múlt minden.

Nem csoda, hogy Eszter ekkor határozta el: orvos lesz. Az egyetemre végül nem vették fel, így ápolónői képzésre ment. A többi már ismert: ott találkozott Márkkal, és az élete más irányt vett.

– Annyira örülök, hogy látlak, Eszterkém! – mondta egyszer Ildikó, amikor évekkel később újra találkoztak.

Kiderült, hogy a doktornőnek sosem született gyermeke. A rokonai messze éltek, vagy maguk is segítségre szorultak. Sokáig önálló maradt, de az utóbbi időben már felkelni sem tudott az ágyból.

– Szklerózis multiplex – sóhajtotta. – Már akkor diagnosztizálták, amikor te még kicsi voltál. Reménykedtem, hogy talán történik valami csoda… de nem így lett.

Eszter gyakrabban maradt nála, mint ahogy eredetileg tervezte. Tudta, hogy máshol is várják, mégsem volt szíve siettetni a látogatásokat. Látta, mennyire magányos az egykor erős és határozott asszony.

Néhányszor a legkisebb lányát, Nórát is magával vitte. A kislány sokat betegeskedett, a nagyobb testvérei pedig mindig találtak kifogást, miért nem tudnak vigyázni rá. Akadt néhány páciens, aki rosszallóan nézte, hogy gyermeket hoz magával, féltek a fertőzéstől. Eszter azonban sosem vitte Nórát beteg ember közelébe; a folyosón ültette le egy székre, amíg végzett.

– Miért hurcolod magaddal azt a gyereket? Hagyd itt nálam – javasolta egyszer Ildikó.

– Igen, anya, hadd maradjak a nagyinál! – csillant fel Nóra szeme.

Eszter torka elszorult. A kislánynak egyik nagymamáját sem adatott meg igazán megismernie: az egyik még a születése előtt meghalt, a másik csak a legidősebb unokát ringathatta. Ildikó szemében könny csillant, amikor meghallotta a „nagyi” szót.

Eszter mégis aggódott. Nóra alig volt ötéves, Ildikó pedig ágyhoz kötötten élt. Mi van, ha valamire szükség lesz? Mi van, ha a kislány megijed? Ezek a gondolatok kavarogtak benne, miközben aznap is sietve indult vissza hozzájuk, hogy megnézze, minden rendben van-e.

Amikor azonban lihegve benyitott a lakásba, megkönnyebbülten látta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nóra egy kis széken kuporgott Ildikó ágya mellett, és tágra nyílt szemmel hallgatta, ahogy az idős asszony éppen a „Hét föld alatti király” egyik fejezetét olvassa fel neki. A szobát békés, meghitt hangulat lengte be.

– Jaj, de köszönöm, hogy vigyázott rá! Ugye nem fárasztotta ki túlságosan? – kérdezte Eszter kissé aggódva.

– Ugyan már, édesem – legyintett mosolyogva Ildikó. – Inkább ő olvasott nekem egy teljes oldalt, most meg én folytatom neki. Te viszont elég kimerültnek tűnsz. Ülj le egy percre, pihenj meg, főzök egy teát.

Hazafelé menet Nóra szinte levegőt sem vett, annyit mesélt Ildikóról. Csillogó szemmel sorolta, milyen okos, milyen kedves, és milyen sok mindent tud.