Nem a fizetéssel volt baja – a munka keményebbnek bizonyult, mint várta, mégis jobban esett neki, mint a pénztárgép mögött ülni. Itt legalább érezte, hogy értékelik a munkáját, és a ledolgozott órákért valóban megkapja a bérét. Otthon hiába főzött, mosott, takarított, az természetes volt, és sokszor még egy köszönöm sem járt érte. Mégis motoszkált benne valami hiányérzet. Régebben tudta, miért él: hogy a férjét és a gyerekeit boldoggá tegye. Most viszont úgy tűnt, senkinek sincs igazán szüksége rá. A két nagyobb lánya eltávolodott tőle; talán őt hibáztatták azért, hogy Márk kilépett az életükből. A legkisebb ezzel szemben szinte rátapadt, és egyre többször betegeskedett – a boltban pedig nem nézték jó szemmel a gyakori táppénzt. Ez is közrejátszott abban, hogy a gondozói pályát választotta: így hasznosnak érezhette magát, és a beosztása is rugalmasabb lett, a kicsit rábízhatta a nővéreire.

A betegei különfélék voltak. Volt, akinek injekciót kellett beadni, másnak segíteni az étkezésben vagy elkísérni a mosdóba, és akadt olyan is, aki csupán beszélgetni vágyott. A feladat fizikailag és lelkileg is megterhelőbb volt, mint gondolta, mégis közelebb állt hozzá, mint bármi korábban.