Amikor belépett az új páciens szobájába, azonnal megismerte, noha hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára látta. Talán maga sem tudta volna megmondani, mennyi idő. Az asszony sokat változott. Az arca barázdákkal volt tele, a bőre foltos és pergamenszerű, a haja megritkult és teljesen kifehéredett, alóla sárgás fejbőr derengett elő. Különösen a haját sajnálta, mert élénken élt benne az emlék: valaha sűrű, fényes, mély gesztenyebarna volt, amely a napfényben rézszínben csillogott. Egyetlen dolog maradt érintetlen: a tekintete. Az a különös, élénk zöld szempár, amelyhez foghatót azóta sem látott.

– Ildikó néni?

Az idős asszony szinte ugyanabban a pillanatban felismerte őt. Reszkető kézzel nyúlt Eszter felé, ujjai finoman megérintették az övét, és halvány mosoly suhant át az arcán.

– Eszterkém…

Valaha egészen véletlenül sodródtak egymás mellé. Eszter kislány volt még, amikor egy nyári napon az édesanyjával málnát szedtek a kertjükben. Mire végeztek, már alig álltak a lábukon a hőségtől. A busz kétóránként járt, így sokáig kellett várniuk. Az anyja hirtelen ötlettől vezérelve elszaladt a közeli boltba, mert azt hallotta, olcsón lehet befőttesüveget kapni. A málnával teli vödröt Eszterre bízta, és szigorúan megparancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljon.