– A holmijaid az előszobában vannak. Összepakoltuk.

Összepakoltuk.

Egyetlen szó, és minden a helyére került. Hirtelen érthetővé vált Gergő hirtelen döntése, és az is, miért nézett rá Renáta az elmúlt fél évben azzal a furcsa, nehezen megfejthető pillantással. Nem sajnálat volt. Nem is megvetés. Inkább valamiféle fölény.

– Szia, Dóri – lépett elő Gergő a konyhából, kezét törölgetve egy konyharuhába. – Ott vannak a zsákokban a dolgaid. Nézd át, minden benne van.

Olyan természetesen viselkedett, mintha ez lenne a világ legátlagosabb helyzete.

Dóra szó nélkül felkapta a csomagokat. Ujjai remegtek – dühtől, megalázottságtól, a kimondatlan mondatok súlyától. Szeretett volna valamit odavágni, de a szavak szétszéledtek benne, mint fényre menekülő rovarok.

Kilépett a lakásból. Lesietett a lépcsőn. Beült az autóba. Csak akkor tört ki belőle a zokogás.

„A főnököm. A férjemmel.”

Nem – javította ki magát. A volt férjével.

De a kérdések így is ott zakatoltak benne. Mióta? Hogyan? És legfőképp: hogyan fog ezek után bemenni dolgozni?