De valójában mitől félt?
Nóra a telefonban nem volt ennyire visszafogott.
– Dóri, hagyd ott azt a helyet! Találsz másikat!
– És hova menjek? Harminckét éves vagyok. Van tapasztalatom, de ajánlást tőle biztosan nem kapok. Anélkül pedig…
– És vele akarsz maradni? Ez így nem munka, hanem megaláztatás!
Dóra gyakran visszagondolt arra az estére. A fürdőköpenyre. A kávéscsészére. A tárgyilagos mondatra: „Mi így döntöttünk.” Felidézte Renáta tekintetét – a győztes magabiztosságát. És Gergőt, aki még csak zavarba sem jött. Nem kért bocsánatot. Nem magyarázkodott.
Mintha Dóra nem is számított volna. Csak egy kellemetlen epizód lett volna az életükben, amit gyorsan le kell zárni.
Egy esős, október végi estén, amikor a vízcseppek egyenletesen kopogtak az üvegen, hirtelen tisztán látta a helyzetet.
Nem az állását félti igazán.
Attól retteg, hogy kimondja: kihasználták. Hogy az elmúlt év – a házasság utolsó hónapjai és az azt követő időszak is – csupán egy játszma része volt, amelyben ő csak bábu volt. És talán attól is félt, hogy ha most feláll, az menekülésnek tűnik. Mintha elismerné a vereséget.
„De hiszen már veszítettem” – gondolta keserűen. – „Mit akarok még bizonyítani? És kinek?”
Másnap közös értekezletet tartottak a konferenciateremben. A negyedéves számokat vették sorra, grafikonok, táblázatok követték egymást a kivetítőn.
Renáta egyszer csak megállt Dóra prezentációjánál.
– Dóra, legyen szíves megmagyarázni, miért nem egyeznek a számok a hetedik dián?
A teremben minden tekintet rá szegeződött.
– Milyen eltérésre gondol? – kérdezte halkan.
– Itt – mutatott a képernyőre a lézerpointerrel. – Kétezer-háromszáz és kétezer-háromszázötven. Melyik a helyes adat?
Dóra a kivetítőre pillantott. Valóban volt egy apró eltérés.
– Elírás történt – felelte Dóra nyugodtan. – A helyes adat kétezer-háromszáz. Azonnal javítom.
– Elírás – ismételte meg Renáta szárazon. – Értem. Kollégák, jegyezzék meg: a pontosság nem csak a nagy dolgokban fontos. Dóra, figyeljen oda jobban.
Ebben a pillanatban valami végérvényesen átbillent benne.
Ránézett Renátára. A hibátlan frizurára, a makulátlan szabású kosztümre, a kimért, hűvös mosolyra. És arra gondolt: teljesen mindegy már.
Az értekezlet után visszasétált az asztalához. Leült, bekapcsolta a gépét. A monitoron ugyanaz fogadta, mint minden egyes nap: olvasatlan e-mailek, végtelen táblázatok, határidők piros jelzései, kimutatások egymás hegyén-hátán.
Semmi sem változott tegnaphoz, múlt héthez vagy az előző hónaphoz képest.
Csak éppen ő változott meg.
Megnyitott egy üres dokumentumot. A fejlécbe lassan begépelte: „Felmondás”.
Egy pillanatra megállt, majd hozzátette: „Saját elhatározásból.”
Nem remegett a keze. Aláírta. Kinyomtatta. A papír melegen csúszott ki a nyomtatóból, ő pedig úgy fogta, mintha valami különös ereklye lenne.
Váratlanul könnyűnek érezte magát. Olyan felszabadultnak, hogy legszívesebben felnevetett volna.
Ennyi az egész – futott át rajta. Tényleg csak ennyi.
Felállt, és végigsétált a folyosón. Elhaladt a kollégák mellett, akik suttogva dolgoztak tovább, a vízautomata mellett, a falra tűzött „Céges Sikerek” tábla alatt, ahol mosolygó csapatfotók sorakoztak. Megállt Renáta irodájának ajtaja előtt, majd határozottan bekopogott.