Hétfőn úgy indult az irodába, mintha ítéletvégrehajtásra menne. Minden lépés nehéz volt. A liftben ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe vájtak. „Nyugalom. Csak tedd a dolgod. Viselkedj úgy, mintha semmiről sem tudnál.”

Csakhogy tudott róla. És Renáta is tudta, hogy ő tudja.

Az értekezleten a főnökasszony kifogástalan modorban viselkedett. Udvarias volt, kimért, már-már barátságos. Kétszer még el is mosolyodott – bár az a mosoly inkább tűnt formaságnak, mint őszinte gesztusnak. Dóra közben azt érezte, hogy belül egyre szorosabb csomóba rándul minden.

A megbeszélés végén Renáta ránézett.

– Dóra, kérem, maradjon bent egy percre. Szeretnék beszélni magával.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, néhány másodpercig csend telepedett a tárgyalóra. Renáta lassan, precíz mozdulatokkal rendezgette a jegyzeteit, mintha csak egy átlagos munkanap lenne.

– Tudom, hogy ez a helyzet… kényes – szólalt meg végül, anélkül hogy Dórára nézett volna. – De jobb, ha az elején tisztázzuk: a magánélet az egyik fiók, a munka a másik. Ön jó szakember. Én is az vagyok. Ne mossuk össze a kettőt.