– Dóra, kicsit sápadtnak tűnik. Nem túl sok ez most magának? Ha szükséges, tarthatna egy kis szünetet.

A mondat udvarias volt. A mögöttes üzenet kevésbé: talán nem bírja?

Dóra viszont dolgozott. Mindenkinél többet. Ő érkezett elsőként, és gyakran ő kapcsolta le este a villanyt. Az anyagai hibátlanok voltak, a kimutatásai precízek, a prezentációi átgondoltak. Nem hagyott fogást magán. Nem akart ürügyet adni.

Közben pedig pontosan tudta: nem azért tartják meg, mert pótolhatatlan. Hanem azért, hogy nap mint nap lássa, mit veszített. Hogy végignézze a saját vereségét.

Esténként otthon leült az ablak elé egy pohár borral. A város fényeit nézte, ahogy szétfolynak az őszi párában, és hagyta, hogy a gondolatai körbe-körbe járjanak.

„Együtt vannak. Ugyanabban az ágyban alszanak, ahol én aludtam. És én? Itt ülök, és rettegek, hogy elveszítem az állásom.”

De valójában mitől félt?

Nóra a telefonban nem volt ennyire visszafogott.

– Dóri, hagyd ott azt a helyet! Találsz másikat!

– És hova menjek? Harminckét éves vagyok. Van tapasztalatom, de ajánlást tőle biztosan nem kapok. Anélkül pedig…