– És vele akarsz maradni? Ez így nem munka, hanem megaláztatás!

Dóra gyakran visszagondolt arra az estére. A fürdőköpenyre. A kávéscsészére. A tárgyilagos mondatra: „Mi így döntöttünk.” Felidézte Renáta tekintetét – a győztes magabiztosságát. És Gergőt, aki még csak zavarba sem jött. Nem kért bocsánatot. Nem magyarázkodott.

Mintha Dóra nem is számított volna. Csak egy kellemetlen epizód lett volna az életükben, amit gyorsan le kell zárni.

Egy esős, október végi estén, amikor a vízcseppek egyenletesen kopogtak az üvegen, hirtelen tisztán látta a helyzetet.

Nem az állását félti igazán.

Attól retteg, hogy kimondja: kihasználták. Hogy az elmúlt év – a házasság utolsó hónapjai és az azt követő időszak is – csupán egy játszma része volt, amelyben ő csak bábu volt. És talán attól is félt, hogy ha most feláll, az menekülésnek tűnik. Mintha elismerné a vereséget.

„De hiszen már veszítettem” – gondolta keserűen. – „Mit akarok még bizonyítani? És kinek?”

Másnap közös értekezletet tartottak a konferenciateremben. A negyedéves számokat vették sorra, grafikonok, táblázatok követték egymást a kivetítőn.