A levegő szinte megfeszült közöttük, és Réka érezte, hogy a következő mondatok még mélyebbre fognak vágni.

– …két munkahelyen robotoltam egyszerre, mint egy igásló, estére alig álltam a lábamon. Mégis mikor lett volna időm veled csevegni? Hálátlan vagy! Se rendes lány nem vált belőled, se tisztességes anya nem lesz! Úgyhogy ne számíts rám az unokákkal kapcsolatban. Oldd meg egyedül! Ahogy én is megoldottam mindent.

Réka arcán végigfutott a hitetlenkedés.

– Szóval akkor mi Márkkal lusták vagyunk, mert hagyjuk, hogy a gyerekeink önállóak legyenek? Mert nem dolgozzuk magunkat a sírba, és nem várunk tőlük mindenből tökéletest?

– Jaj, hagyjuk már a gyerekeket! – legyintett az anyja. – Csak elkényeztetitek őket. A nagyobbik még olvasni sem tud rendesen, a kisebbik alig beszél. Bezzeg mennyi pénzt öltetek ebbe a nagy „fejlesztésbe”! Egy kisebb vagyon elment rá. Abból a nyaralón a tetőt is rendbe lehetett volna hozni!

– A lányaim rengeteg foglalkozásra járnak, tanulnak, tapasztalnak, nyitottak a világra – felelte Réka remegő hangon. – És az, hogy ezt tetőcserepekben mérjük, szerintem méltatlan. Mondd inkább, te mit tettél értem? Könyörögtem, hogy írassatok be táncra. Azt mondtam, egyedül is eljárok. Mégis nemet mondtatok. A helyi szakköröket is gondolkodás nélkül lesöpörted. Miért?