És ez nem csak az ágyneműre vonatkozott. Ha kertészkedésről volt szó, annak makulátlannak kellett lennie. A nagytakarítás addig tartott, amíg a padlóról akár műtétet is lehetett volna végezni. A gyereknevelés viszont… nos, abban mintha kevésbé lett volna szigorú.

Legalábbis Réka így érezte. Az anyja képes volt órákon át súrolni, kapálni vagy palántákat nevelni, miközben a saját gyerekeire alig jutott figyelem.

Amióta csak az eszét tudta, ő és a bátyja jórészt magukra voltak utalva. Az anyjuknak mindig akadt valami halaszthatatlan teendője, de egy nyugodt beszélgetésre vagy közös játékra sosem maradt ideje. Így nőttek fel: szeretetéhesen, ölelés és dicséret nélkül.

A kert azonban egészen más volt. Az anyjuk szinte rajongott érte. Réka néha azt gondolta, titokban fellélegzett, amikor a gyerekek végre kirepültek otthonról, és zavartalanul élhetett a növényeinek. Tudományos cikkeket bújt, drága vetőmagokat rendelt, és bárkinek képes volt hosszasan ecsetelni, mennyire idilli az élet a telken, távol a város zajától.

Az egyszerűbb feladatok, mint például a krumpli termesztése, természetesen Rékára és a férjére hárultak. Az anya meggyőződése volt, hogy az ő alkotó, precíz természete csak az igazán izgalmas és bonyolult munkákra való – és ennek megfelelően is osztotta ki a szerepeket, ami újabb feszültségek forrásává vált kettejük között.

A különlegesebb növényfajták gondozását.

Réka számára évről évre nehezebbé vált megőrizni a türelmét, és szó nélkül hagyni az anyja megjegyzéseit. Pedig az asszony szinte minden alkalommal szolgáltatott valami új okot egy veszekedésre.

– Réka, hányszor kell még elmondanom, hogy a krumplit időben kell feltölteni földdel, nem akkor, amikor nektek végre eszetekbe jut kimenni a kertbe! Tényleg olyan bonyolult ezt megjegyezni? És még csodálkozol, hogy csak ezt az egy feladatot merem rád bízni!

– Anya, könnyű ezt mondani, ha van szabadidőd – felelte Réka fáradtan. – Nekünk minden percünk be van osztva. A kicsi egy pillanatra sem hagy pihenni, a nagyobbik pedig még nem elég önálló ahhoz, hogy egész nap ellegyen nélkülünk. Nincsenek nagyszülők, akik néha átvennék őket, hogy Márkkal egy kicsit fellélegezhessünk, vagy akár rendesen dolgozhassunk a te telkeden. Így marad az, ami belefér – különösebb túlzások nélkül.

Szándékosan terelte a beszélgetést a segítség témájára, de az anyja rendre úgy tett, mintha meg sem hallaná az utalást.

Mivel számottevő támogatásra nem számíthatott, Réka sokszor kénytelen volt magával vinni a gyerekeket a kertbe. Amíg a kisebbik a babakocsiban aludt, a nagyobbik pedig a homokozóban matatott a veteményes szélén, ő kapált, gyomlált és töltögette a krumplit, versenyt futva az idővel.

– Persze, nektek csak a kikapcsolódás jár az eszetekben! – csattant fel egyszer az anyja. – Ráadásul miféle pihenés az, amit ti kitaláltatok? Túrázni menni? Hegyekbe mászni, hogy sátorban aludjatok? Mi abban az élvezet?

– Ezt addig nem lehet megérteni, amíg ki nem próbálod – próbálta nyugodtan Réka. – Én is kételkedtem az elején, de az első túra után teljesen beleszerettem a hegyekbe. Csak az a baj, hogy nincs kire hagyni a lányokat. Jó lenne néha úgy elindulni pár napra, hogy tudjuk, biztonságban vannak a nagymamánál…