– Ezt hogy érted? – Az anya láthatóan csak az utolsó mondatot hallotta meg.

– Majd meglátod. Ne aggódj.

Réka sarkon fordult, és elhagyta a szülei lakását. Elhatározta, hogy jó ideig nem teszi be ide a lábát. Időre volt szüksége, hogy lecsillapodjon, hogy elüljön benne a harag, és újra az a türelmes, „mintagyerek” lehessen, akit az anyja elvárt – ne pedig az a szúrós, védekező sün, akivé mellette mindig vált.

Hiába volt már felnőtt nő, kétgyermekes anya, a saját anyjával szemben újra és újra bizonytalanná vált. Minden egyes beszélgetés előtt gondosan mérlegelte a szavait, nehogy bírálatot kapjon, nehogy egy csípős megjegyzés vagy kioktatás legyen a válasz. Kettejük között szinte semmiben nem volt egyetértés. Más érdekelte őket, mást tartottak fontosnak, és teljesen eltérően gondolkodtak az életről. Ami az anyjának létkérdés volt, az Rékának gyakran érthetetlen apróságnak tűnt. Ami pedig Rékát lelkesítette, azt az anyja többnyire lesöpörte az asztalról.