Legalábbis Réka így érezte. Az anyja képes volt órákon át súrolni, kapálni vagy palántákat nevelni, miközben a saját gyerekeire alig jutott figyelem.

Amióta csak az eszét tudta, ő és a bátyja jórészt magukra voltak utalva. Az anyjuknak mindig akadt valami halaszthatatlan teendője, de egy nyugodt beszélgetésre vagy közös játékra sosem maradt ideje. Így nőttek fel: szeretetéhesen, ölelés és dicséret nélkül.

A kert azonban egészen más volt. Az anyjuk szinte rajongott érte. Réka néha azt gondolta, titokban fellélegzett, amikor a gyerekek végre kirepültek otthonról, és zavartalanul élhetett a növényeinek. Tudományos cikkeket bújt, drága vetőmagokat rendelt, és bárkinek képes volt hosszasan ecsetelni, mennyire idilli az élet a telken, távol a város zajától.

Az egyszerűbb feladatok, mint például a krumpli termesztése, természetesen Rékára és a férjére hárultak. Az anya meggyőződése volt, hogy az ő alkotó, precíz természete csak az igazán izgalmas és bonyolult munkákra való – és ennek megfelelően is osztotta ki a szerepeket, ami újabb feszültségek forrásává vált kettejük között.