A kérdés váratlanul érte Rékát, egy pillanatra szinte szóhoz sem jutott.

– Miért, nekem kötelező lenne? Hiszen időről időre elmegyek hozzád nagytakarítást csinálni! Mi értelme volna minden áldott nap átjárni? – csattant fel végül.

– Hogyhogy miért? Azért, hogy ragyogjon a lakás! Makulátlanul tiszta legyen, csillogjon-villogjon, barátságos és rendezett! – emelte meg a hangját az anyja. – Én naponta átjártam a saját édesanyámhoz takarítani. Az utolsó napjáig. Ez így illendő! Neked is ez volna a dolgod!

– De nálunk sincs káosz, és a férjem sem panaszkodik rendetlenségre. Viszont ha állandóan nálad robotolnék, vagy hullafáradtan esnék haza, azzal biztosan nem lenne elégedett – felelte Réka, és közben egyre világosabban látta, mire megy ki a játék. Az anyja ismét rá akarja majd sózni a festést, a szekrények kipakolását, a kristálypoharak suvickolását, miközben ő kényelmesen üldögél a kertben, hallgatja a madarakat. Nem először történt volna így.

Az évek során annyira belefáradt ebbe a megszállott tisztaságmániába, hogy otthon már szinte ösztönösen kerülte a túlzásokat. Egyszerűen irtózott attól, ha bármit kényszerből kellett tennie. Amit csinált, azt belső indíttatásból tette, amikor szükséges volt, vagy amikor kedve tartotta – nem pedig előre meghatározott rend szerint. Nem vezetett táblázatot a mosásról, nem cserélt katonás pontossággal ágyneműt, és esze ágában sem volt minden ruhadarabot két oldalról vasalni, ahogyan azt az anyja megkövetelte. A saját falai között szabadnak érezte magát. De amint átlépte az anyja küszöbét, már sorolta is a feladatokat: ezt még meg kell csinálni, azt sem ártana rendbe tenni – és a lista sosem akart elfogyni.