— Mindent elrontottam…

— Amíg hajlandó vagy beszélni vele, nincs veszve semmi — felelte Dóra.

A kisbuszon Lilla szorosan markolta a telefonját. A mellkasában kavargott a félelem, a remény és a szégyen.

— És ha nem akar látni?.. Nem. Meg kell próbálnom.

Tárcsázott.

— Igen? — szólt bele egy ismerős hang.

— Márk… én vagyok.

Néhány másodpercnyi csend, majd egy megkönnyebbült sóhaj.

— Lilla. Jól vagy?

— Igen. Mindent megkaptam. Beszélnünk kell. Csak mi ketten.

— Tizenöt perc. A kávézóban. A mi helyünkön.

— Ott leszek.

Lilla leszállt, és kilépett az éjszakába.

Egyetlen kérdés visszhangzott benne:

Képesek leszünk újrakezdeni?

❦

– Szeretnék valamit mondani… – Márk elhallgatott egy pillanatra. Látszott rajta az idegesség. – Arra gondoltam, kifizetném anyának a nyaralását. Vennék neki egy üdülést a tengerhez. Mit szólsz hozzá?

Nóra mozdulatlanná dermedt, és hosszan a férjére nézett. Márk képtelen volt kiolvasni a tekintetéből, vajon helyesli-e az ötletet, vagy éppen ellenzi.

– Most engedélyt kérsz tőlem? – kérdezte hitetlenkedve. – Vagy csak közlöd, hogy így döntöttél?

Márk eredetileg kész tényként akarta előadni a dolgot, mégis, ahogy kimondta, ráébredt, hogy valójában választ vár.

– Nem mindegy?