— Azt hitte, megcsaltam. És inkább elmenekült.

— Akkor nincs mire várni — jelentette ki Réka határozottan. — Meg kell találnod. Azonnal.

Lilla eközben Dóra konyhájában ült. A barátnője nem ment el a szertartásra, mert a kisfia belázasodott. Most egy törölközőt terített Lilla vállára, és gőzölgő teát csúsztatott elé.

— Tudod, ma egy kastély alakú tortát kellett volna felvágnom — motyogta Lilla, a bögrébe meredve.

— Ehhez képest itt ülsz menyasszonyi ruhában az én konyhámban, százszorszéppel a hajadban. Egy pillanat alatt melodráma lett az egészből — próbálta oldani a feszültséget Dóra.

Lilla halványan elmosolyodott, de a tekintete üres maradt.

— Ostobaságot csináltam?

— Megijedtél. Ez emberi dolog.

— Esélyt sem adtam neki, hogy elmagyarázza. És mi van, ha minden csak hazugság?

— Lehet. De az is lehet, hogy nem. Ha már nem bízol benne, abból nem lesz házasság.

— Fél éve erre a napra készültem. Minden apróságot megterveztem: az ültetést, a szalvétákat, a ruhát, a gyűrűket… Most meg csak ürességet érzek.

— Egy ünnepet könnyebb elengedni, mint saját magadat — felelte halkan Dóra.

Egy órával később Márk már az autójában ült, és a városon hajtott keresztül. A telefonját a füléhez szorította.

— Nóra? Azonnal beszélnünk kell.

— Márk? Úristen… Lilla nem jelentkezik. Mindent elmondok neki. Hol van?

— Senki sem tudja. Azt hiszik, te vagy „a másik nő”.

— Ez nevetséges…

— Személyesen kell tisztáznod vele. De előbb meg kell találnom.

A vonal túloldalán Nóra gondolkodás nélkül rávágta:

— Akkor indulj, és ne állj meg, amíg rá nem találsz.

Márk megszorította a kormányt, és gázt adott. Tudta, hogy most már nincs helye tétovázásnak.

Márk egész este telefonált. Sorra hívta Lilla barátnőit, a rokonokat, még a sminkesét is felkereste. Ugyanazt a tanácstalan választ kapta mindenkitől: senki sem tudja, merre lehet.

Végül Rékához ment.

— Fogalmam sincs, hol lehet — tárta szét a kezét a lány. — Lehet, hogy csak időre van szüksége. Hogy egy kicsit egyedül legyen.

— De ismernie kell az igazságot! — tört ki Márkból.

Ott állt előtte megtörten, lehajtott fejjel.

— Szeretem őt. Vele akartam jövőt. Erre elment… mert nem tudta, kinek higgyen.

Réka arca meglágyult.

— Akkor keresd meg. Mondd el neki nyugodtan. Ne védekezz, ne kiabálj. Csak mondd ki őszintén, ami van.

Aznap késő éjjel Márk az asztalára terítette az előkészített meglepetés minden részletét: repülőjegyek, szállásfoglalás, a gondosan kidolgozott terv. Mind Lillának szánta.

Írt neki egy üzenetet. Kitörölte. Újra nekifutott, majd ismét törlés.

Holnap reggel megkereslek, Lilla. Tudnod kell mindent. Akkor is, ha nem tudsz megbocsátani — az igazság jár neked.

Lilla egy takaróba burkolózva ült az ablakpárkányon. A telefonját kikapcsolta. Odakint eső verte az üveget.

— Miért zártam ki mindenkit? — suttogta maga elé. — Elbújtam… talán saját magam elől is.

Végül mégis bekapcsolta a készüléket. Azonnal elárasztották az értesítések. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet különösen megragadta a figyelmét.

Szia. Nóra vagyok, Márk testvére. Valószínűleg kaptál valamit Emesétől. De nem vagyok a szeretője. Egy ajándékon dolgoztunk. Csatoltam a jegyeket, a foglalást, minden bizonyítékot. Kérlek, hallgasd meg őt.

Lilla megmerevedett, a tekintete a kijelzőre tapadt.

— Akkor… nem csalt meg?

— Úgy tűnik, nem — mondta halkan Dóra mellette. — Folyamatosan hív téged. Szétesik. Él-hal érted. És nem hazudik.

Lilla lehunyta a szemét. Maga előtt látta Márkot: egyedül, elegánsan felöltözve, várakozva. Ő pedig… elmenekült.

— Mindent elrontottam…

— Amíg hajlandó vagy beszélni vele, nincs veszve semmi — felelte Dóra.

A kisbuszon Lilla szorosan markolta a telefonját. A mellkasában kavargott a félelem, a remény és a szégyen.

— És ha nem akar látni?.. Nem. Meg kell próbálnom.

Tárcsázott.

— Igen? — szólt bele egy ismerős hang.

— Márk… én vagyok.

Néhány másodpercnyi csend, majd egy megkönnyebbült sóhaj.

— Lilla. Jól vagy?

— Igen. Mindent megkaptam. Beszélnünk kell. Csak mi ketten.

— Tizenöt perc. A kávézóban. A mi helyünkön.

— Ott leszek.

Lilla leszállt, és kilépett az éjszakába.

Egyetlen kérdés visszhangzott benne:

Képesek leszünk újrakezdeni?

❦

— Eszter, hová lett a maradék ötszázezer? – hallatszott Márk hangja a hálószobából, élesen, türelmetlenül.

— Tessék, drágám? – jelent meg az ajtóban Eszter, értetlen arccal.

— Az ötszázezer forintot kérdezem! – ismételte meg a férfi. – Tegnap kivettem másfél milliót, ma még egy milliót. Öt kötegnek kellene itt lennie. De csak négyet találok!

— Nem csúszhatott be valahová? – kérdezte Eszter zavartan, miközben elpirult. – Biztosan alaposan megnézted?

— Az egész komódot felforgattam, még a fiókokat is kifordítottam! – pattant fel Márk a padlóról.