A telefonja rezegni kezdett. A kijelzőn Márk neve villogott. Kinyomta. Újra hívta. Megint elutasította. Hangüzenetek érkeztek egymás után.

— Lilla, hol vagy? Minden rendben? Várlak…

— Ha valami baj van, mondd el. Itt vagyok…

Egy harmadik üzenet is befutott, de Lilla már nem hallgatta végig, csak meredt maga elé, miközben a mellkasában egyre erősebben dübörgött a bizonytalanság.

Végül mégis visszahallgatta az utolsó üzenet töredékét.

— …Réka mondta, hogy elmentél. Miért? Lilla, kérlek, gyere vissza.

A lány egy kis park szélén torpant meg, majd rogyadozó lábakkal leült egy hideg padra. Úgy érezte, a szíve a bordái mögött kalapál, mintha ki akarna törni.

— És ha igaz? — suttogta maga elé. — Akkor én most csak gyáván elfutottam? De ha hazugság az egész… miért nem kérdeztem rá?

Nem düh tombolt benne, hanem valami sokkal alattomosabb: a rettegés. A tévedéstől. Az árulástól. Attól, hogy egy hazugságra épített házasságba sétál bele vakon.

A telefon újra rezdült a kezében. A kijelző fényét nézte pár másodpercig, aztán egyszerűen kikapcsolta.