Egy délután, amikor Nóra a gardróbot pakolta, a férje régi pólói között egy gondosan becsomagolt dobozra bukkant. Amikor kibontotta, kiderült, hogy egy drága parfüm lapul benne, még érintetlen csomagolásban. Forgatta a kezében, és próbálta felidézni, milyen alkalom közeleghet. A születésnapja nemrég múlt el, a házassági évfordulójuk még messze volt. Az anyósa ki nem állhatta az illatszereket, az édesanyjának pedig Márk biztosan nem mert volna ilyen kockázatos ajándékot választani – jól tudta, mennyire nehéz nála eltalálni az ízlést.
A „szerető” szó egy pillanatra átsuhant Nóra fején, de meglepő módon nem szorult össze a gyomra. Nem illett a férjéhez ez a forgatókönyv. Inkább valami ésszerű magyarázatot sejtett a háttérben, és úgy döntött, higgadtan jár utána a dolognak.
Márk a megszokott időben ért haza. Soha nem volt rá jellemző, hogy késlekedjen. Nóra szó nélkül átnyújtotta neki a dobozt, és figyelte az arcát. A férfi kibontotta a csomagolást, majd amikor meglátta az üveget, elképedve kérdezett vissza:
– Ezt meg honnan szedted elő?
– A pólóid között volt eldugva.
– Nem hiszem el! Már mindenhol kerestem. Azt hittem, elveszítettem, ezért kénytelen voltam venni egy másik ajándékot!
– Kinek szántad egyáltalán?
– A főnökasszonynak. Mondtam, hogy a srácokkal közösen vettünk neki valamit újévre, nem?
– De, rémlik.
– Benedek intézte a vásárlást. A parfümériában azt mondták neki, hogy Gabriella ezt az illatot használja. A tanácsadók jól ismerik őt. Szegény Benedek majd beleőrült, mire megtalálta a megfelelő változatot, mert ugyanazon a néven egy csomóféle létezik. Aztán azon az estén ittunk egy kicsit, emlékszel? Hazahoztam a dobozt, hogy az irodában nehogy valaki idő előtt meglássa. A többi kiesett. Azt hittem, a buszon hagytam, mert nem voltam éppen józan.
– Elég bosszantó – jegyezte meg Nóra. – De legalább megvan a következő ünnepre.
– Igazad van! Most feldobtad a napomat! – Márk puszit nyomott a felesége arcára. – Elteszem a táskámba, holnap megmutatom a többieknek. Lesz majd meglepetés!
A kellemetlen félreértés ezzel le is zárult. Legalábbis úgy tűnt. Az utóbbi időben azonban Márk egyre szétszórtabbnak bizonyult. Többször elfelejtette szólni, hogy hétvégén pluszmunkát vállalt, így Nórának hirtelen kellett átírnia a programjait. Egy alkalommal még a telefonját is bent hagyta a munkahelyén. Nóra gyakran korholta amiatt, hogy túlhajszolja magát, és a kimerültség miatt már a legegyszerűbb dolgok is kicsúsznak a fejéből.
Egy ebédszünetben a barátnőjével beszélgetve szóba kerültek a figyelmetlenségből adódó kínos helyzetek. Nóra elmesélte a parfüm történetét, és azt is, hogy a férje mostanában mennyire szórakozott.
– Nem furcsa ez egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét Réka. – Biztos, hogy nincs valakije?
– Szerintem nincs. Bár az igaz, hogy mostanában tényleg különösen viselkedik.
A beszélgetés után Nórában mégis motoszkálni kezdett a kétely. Gyerekkora óta higgadt természetű volt, nem kapkodott el semmit, inkább kivárt, amíg az emberek és a helyzetek maguktól megmutatják az igazságukat. Távol állt tőle a jelenetek rendezése vagy a vádaskodás.
Most azonban a bizonytalanság gyökeret vert benne. Ugyanakkor nem akarta alaptalan gyanúsítgatással mérgezni a kapcsolatukat. Mi van, ha Márk valóban ártatlan? Lehet, hogy valami nemes szándék vezérli – talán meglepetést tervez számára. Az is lehet, hogy egyszerűen csak kimerült a sok mellékállástól, és igazságtalan lenne számon kérni rajta a feledékenységet. Végül igyekezett elhessegetni a nyugtalanító gondolatokat.
A nyár közepén, egy szabad hétvégén nagytakarításba kezdett. Az előszobában indított: még mindig ott lógtak a vastag kabátok és esőköpenyek, amelyeket tavasszal kellett volna eltenni. Mielőtt a szekrény mélyére pakolta volna őket, megszokásból átnézte a zsebeket, nehogy őszre ott felejtett papírzsebkendők hulljanak ki belőlük.
Amikor Márk ballonkabátjának belső zsebébe nyúlt, ujjai egy összehajtogatott papírdarabot érintettek. Kihúzta, kisimította, és látta, hogy egy hivatalos irat részlete került a kezébe. A fejlécen ez állt: „Adásvételi szerződés…”. Nóra tekintete megakadt a sorokon, és érezte, hogy a papíron még további, jelentőségteljes szöveg folytatódik.
A papíron a címsor után csupán néhány félbeszakadt sor maradt, amelyekből annyi volt kihámozható, hogy valaki valamit értékesíteni készül valaki másnak.
– Ez meg micsoda…? – suttogta maga elé.
Az apró fecnit forgatta az ujjai között, mintha attól több információt préselhetne ki belőle. Nem derült ki, pontosan milyen vagyontárgyról van szó, sem az, kik lennének a szerződő felek. Gyanakvóan benyúlt a kabát másik zsebébe is, és ott is talált egy hasonló, kitépett darabot. Gyorsan átfutotta. Némi megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy se dátum, se aláírás, se iktatószám nem szerepel rajta. Vagyis minden bizonnyal csak egy tervezet. De akkor is: mit akart Márk eladni?
Nóra félbehagyta a pakolást, és egyenesen a hálószobába ment, ahol a közös irataikat tartották. A diplomatatáska mindig gondosan rendszerezve állt a szekrény mélyén; mindennek megvolt a maga helye, hogy szükség esetén azonnal elő lehessen venni. Most azonban, amikor felnyitotta, megdöbbenve látta, hogy a papírok összevissza hevernek. Tulajdoni lapok, biztosítási kötvények, különféle szerződések és igazolások keveredtek egymással, mintha valaki kapkodva túrta volna át az egészet.
Ez még nyugtalanítóbb volt, mint maga a talált papírdarab. Nyilvánvaló volt, hogy rajta kívül csak Márk férhetett hozzá. A felismerés lassan, de kérlelhetetlenül ülepedett le benne: a férje titokban intéz valamit. Nóra megállt a nyitott táska fölött, és próbálta higgadtan végiggondolni, hogyan reagáljon. Jelenetet rendezni most nem tűnt bölcs döntésnek. Inkább úgy határozott, egyelőre nem árulja el, hogy bármit is sejt. De a gondolat, hogy a háta mögött zajlik valami, belülről rágni kezdte, mint egy alattomos féreg. Mit akarhatott pénzzé tenni?
Nem kellett sokáig várnia az újabb furcsaságokra. Márk néhány nappal később különös beszélgetéseket kezdeményezett. Nórának volt egy második lakása, amelyben a nagymamája élt. A férfi egyre gyakrabban hozta szóba, hogy talán ideje lenne az idős asszonyt Nóra szüleihez költöztetni, a felszabaduló ingatlant pedig bérbe adni. Szerinte ez jelentősen növelné a bevételeiket. Nóra azonban hallani sem akart róla. Az ötlet hidegen hagyta, sőt kifejezetten taszította. Ráadásul az utóbbi időben Márk feltűnően sokat foglalkozott a pénzzel. Állandóan az árak emelkedésére panaszkodott, minden kiadásról részletes elszámolást kért, holott a családi kasszába egyenlő arányban fizettek be. Ez a hirtelen jött szigorúság egyre inkább aggasztotta Nórát.
Nem sokkal később újabb kellemetlen meglepetés érte. Márk rendszeresen túlórázni kezdett. Akárhányszor próbálta megtudni, mi indokolja a késői hazaérkezéseket, csak legyintett. Azt állította, a munkahelyén egy új projekten dolgoznak, amely sehogy sem akar összeállni, ezért kénytelenek bent maradni.
Nóra azonban hamarosan rájött, hogy ebből egy szó sem igaz. Egy keddi estén, amikor Márk hazaért, a telefonját az előszobában hagyta, majd vacsora után a fürdőszobába ment. Ekkor megszólalt a készülék. Nóra azonnal odasietett, hogy megnézze, ki keresi. A kijelzőn Márk egyik kollégájának neve villogott. Óvatosan felvette a hívást.
– Szevasz, Márk! Ne haragudj a késői zavarásért, de beszélnünk kellene! – hangzott a vonal túlsó végén egy energikus férfihang.
Nóra szinte észrevétlenül kifújta a levegőt. Valahol mélyen attól tartott, hogy egy női hang szólal meg, aki álnevet használ.
– Nóra vagyok. Márk épp… elfoglalt. Valami sürgős? A projekttel kapcsolatban keresed?
– Miféle projekttel?
– Hát az újjal. Azt mondta, azon dolgoztok, és ezért maradtok bent mostanában.
A vonal túlsó oldalán rövid csend támadt.
– Milyen projektről beszélsz? – morogta félhangosan a kolléga, majd gyorsan hozzátette: – Ja… izé… nem, semmi ilyesmi. Csak szólni akartam, hogy holnap nem megyek be, és jó lenne, ha Márk átvenné a feladataimat.
– Értem. Rendben, átadom neki az üzenetet. Vissza fog hívni – felelte Nóra, majd bontotta a vonalat.
Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy megerősítse a gyanúját. Márk hazudott. Mégsem szólt semmit. Amikor a férfi kijött a zuhany alól, Nóra tárgyilagos hangon közölte, hogy kereste a kollégája, és továbbította az üzenetet. Nem tett fel kérdéseket, nem fűzött hozzá megjegyzést.
Az elmúlt napok eseményei végül arra késztették, hogy utánanézzen a közös bankszámlájuknak. A számlát közvetlenül az esküvőjük után nyitották, és minden hónapban félretettek rá egy kisebb összeget. Nóra a kezdetektől nem foglalkozott a tranzakciókkal; megbízott Márkban, és úgy gondolta, a megtakarításuk biztonságban van. A pénz gyarapodott, a bank pedig kamatot is fizetett rá, így idővel szép kis tartalék gyűlt össze. Most azonban, a történtek fényében, Nóra úgy érezte, ideje saját szemével is megnézni, mi történik a számlán.
Nóra nehezen tudta felidézni, hová rejtették annak idején a banki belépéshez szükséges jelszót. Végül egy gyűrött, kávéfoltos cetlire bukkant egy régi irattartó alján. Gyorsan elővette a laptopját, belépett az internetbankba, és amit ott látott, az újabb gyomorszorító meglepetést tartogatott számára. Az egyenleg meg sem közelítette azt az összeget, amire számított – nagyjából a harmada maradt csak annak, amit fejben összeszámolt.
Részletes számlakivonatot kért le. A dokumentumból kiderült, hogy az első, jelentős pénzfelvétel körülbelül nyolc hónappal korábban történt. A második alkalom pedig egészen friss volt – szinte egybeesett azzal az időszakkal, amikor a régi pólók közül előkerült az idegen női parfüm illata.
– Ez csodás – morogta magában keserűen. – A férjem szépen, csendben megcsapolja a közös megtakarításunkat, én pedig mit sem sejtek az egészről.
Az elhatározás szinte azonnal megszületett benne. Nem hagyhatja annyiban. Másnap személyesen ment be a bankba, és hivatalos, pecséttel ellátott kivonatot igényelt. Úgy érezte, szüksége lehet rá bizonyítékként, ha a jövőben számonkérésre kerülne sor. Nem akart vádaskodni alaptalanul – de nem akart többé vakon bízni sem.
– Most komolyan, el tudod ezt hinni? – fakadt ki Rékának ebédszünetben, amikor újra találkoztak.
– Ez hihetetlen… De mire költi a pénzt? Van valaki más a képben?
– Fogalmam sincs. Nem láttam, hogy konkrét nővel találkozna. Viszont a munkahelyi „projektről” egyre több zagyvaságot beszél, és továbbra is későn jár haza.
– Lehet, hogy valami zűrös ügybe keveredett?
– Az is lehet. Csak azt nem tudom, mibe.
A választ Nórának kellett megtalálnia. Elhatározta, hogy a saját kezébe veszi az ügyet. Először Márk laptopját és telefonját próbálta átnézni, de mindkettőt jelszó védte. Ráadásul biztos volt benne, hogy a férje azonnal észrevenné, ha valaki megpróbálná feltörni az eszközeit. Óvatosnak kellett maradnia; nem akarta idő előtt felfedni a gyanúját.
Így maradtak a régi, bevált módszerek. Tudta, hogy Márk mostanában legalább három órával később ér haza, mint korábban, ezért ennek megfelelően szervezte a napját. Egyik este elindult, hogy követi. Elsőként a munkahelyére ment, de ott nem talált nyomát.
Másnap korábban érkezett az irodaházhoz. Egyszerű, feltűnésmentes melegítőt húzott, és az utca túloldalán várakozott. Márk tíz perccel a hivatalos munkaidő vége után lépett ki az épületből. Határozott léptekkel indult el a főút irányába. Nóra kellő távolságot tartva követte.
A férfi egy új építésű lakónegyed felé tartott, majd eltűnt egy kapualjban, amely egy tágas, többemeletes házakkal körbevett udvarra nyílt. Nóra megtorpant. Ha tovább megy, könnyen észreveheti. Ráadásul minden bejáratnál kaputelefon volt – esélye sem lett volna bejutni feltűnés nélkül. És mit tenne odabent? Jelenetet rendezni nem akart. Az volt a célja, hogy csendben kiderítse az igazságot.
Hazafelé menet végleg szertefoszlott benne a remény, hogy a titokzatos „projekt” valóban létezik. Otthon azonnal a számítógéphez ült, és rákeresett a címre. A keresőmotor sorra dobta fel az ott működő vállalkozásokat – jelenlegieket és korábbiakat egyaránt. De egyik sem kapcsolódott informatikához, és egyiknek sem lehetett szüksége Márk szaktudására. A környéken üzletek, közjegyzői irodák, edzőtermek, fodrászatok és szépségszalonok sorakoztak.
Márk viselkedése időközben még gyanúsabbá vált. Esténként hosszú, zavaros történeteket adott elő a munkájáról, de Nóra egyre biztosabb volt benne, hogy ezek kitalációk. Egyre erősebben érezte: talán már nem is dolgozik ott.
Nem sokkal később bizonyítékot is talált. A férfi hátizsákjában, iratok közé csúsztatva rábukkant egy dokumentumra, amely a munkaviszony megszűnését igazolta. A papír hideg tényei szinte mellbe vágták.
Néhány nappal később sikerült kifigyelnie a telefon feloldókódját is. Amint alkalma nyílt rá, remegő kézzel megnyitotta a névjegyzéket. Egy bejegyzés különösen szemet szúrt: „Emese Rijékai”.
Nóra kérésére Réka felhívta a számot, hogy megtudják, ki áll a név mögött. A próbálkozás azonban nem járt sikerrel. A vonal másik végén egy fiatal nő szólt bele, majd szinte azonnal bontotta a hívást.
Ekkor más eszközökhöz folyamodtak. Közösségi oldalakon kezdtek kutatni a titokzatos Emese után. Az egyik profiloldalon találtak is egy fényképet: a fiók tulajdonosa egy férfival állt rajta. A kép hátulról készült, mégis volt valami ismerős a férfi tartásában, a vállainak ívében. Nóra szíve kihagyott egy ütemet, mert a képen látható alakot könnyedén felismerte: a saját férje volt az.
A felismerés úgy hasított belé, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Hiába látszott a férfi csak hátulról a képen, Nóra minden mozdulatából, a vállai tartásából, a fej enyhe billentéséből tudta: Márk az.
Képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy a férje megcsalja. Az agya tiltakozott, újra és újra azt suttogta, hogy félreértésről lehet szó. Még azt is könnyebben megemésztette volna, hogy titokban pénzt vett ki a közös számlájukról, vagy hogy a régi lakásuk eladásán mesterkedik. De a hűtlenség… azt nem.
Amikor este hazaért, Márk már otthon volt.
– Ma ilyen korán? – csúszott ki Nóra száján a meglepett kérdés, hiszen mostanában szinte sosem látta őt naplemente előtt.
– Sikerült elszabadulnom a melóból – felelte a férfi rezzenéstelen arccal.
Nórában forrt a düh. Legszívesebben azonnal számon kérte volna: „Hazudsz nekem!” De valami belső óvatosság visszatartotta. Nem akarta idő előtt felfedni, mit tud. Inkább arra hivatkozott, hogy fáj a feje, és lefeküdt. Az alvás azonban elkerülte; a sötétben feküdt, lehunyt szemmel, de minden idegszála ébren volt.
A konyhából tompa suttogás szűrődött be.
– Még nem írtam alá… – hallotta Márk hangját. – De hogyan intézzem el? Mi van, ha rájön? Nem ért hozzá különösebben… de azért nem teljesen naiv… Fogalmam sincs, hogy tukmáljam rá a papírokat…
Nóra gyomra görcsbe rándult. „Szóval alá akar íratni velem valamit. Biztosan az adásvételi szerződés az. El akarja passzolni a lakásomat.”
Másnap már nem habozott.
– Még mindig nem tudom, jól döntöttem-e – vallotta be később Rékának.
– Szerintem nem volt más választásod – jelentette ki barátnője határozottan. – A két ingatlan a te neveden van. Ha hagyod, mindent elherdál. A végén még az utcán találod magad.
Nóra adott magának egy utolsó esélyt: ha Márk belátható időn belül őszintén elé áll, és tisztázza a helyzetet, visszavonja az elhatározását. De a férfi ugyanúgy kerülte a komoly beszélgetéseket, mint addig. Valahányszor Nóra megpróbálta szóba hozni a jövőt vagy a pénzügyeket, Márk kitért a válasz elől.
A döntő pillanat péntek reggel jött el. A konyhaasztalnál ültek egymással szemben, indulás előtt.
– Arra gondoltam, kiadhatnánk a lakást – kezdte Márk látszólag könnyedén. – Már találtam is valakit, aki segít megbízható bérlőt keresni. Nem jönne rosszul a plusz bevétel.
– Talán igazad van – felelte Nóra megfontoltan.
– Azt mondták, jobb, ha szerződést kötünk.
– Természetesen. Másképp nem is érdemes. Ki tudja, kit enged be az ember, aztán még kitenni sem lehet.
– Pontosan. Össze is állítottunk egy megállapodást. De mivel a lakás a te neveden van, neked kellene aláírnod.
– Rendben. Csak siessünk, mindjárt indulnom kell.
Márk sietve eltűnt a nappaliban, majd papírokkal a kezében tért vissza. Nóra szomorúan nézett utána – mennyire nem ismeri már ezt az embert.
– Ki ajánlotta ezt a nagyszerű ötletet? – kérdezte, miközben átvette a dokumentumokat.
– A munkahelyemen megismertem egy lányt… – felelte Márk, kerülve a tekintetét. – Az apja jogász, ő segített.
Nóra tudta, kiről van szó: Emeséről.
– Itt és itt kell aláírnod – mutatta a férfi türelmetlenül.
Nóra a papír fölé emelte a tollat, majd hirtelen megfordította a lapokat, és alaposan olvasni kezdte a szöveget. Márk arca elsápadt.
– Tényleg ennyire ostobának gondolsz? – nézett fel rá élesen. – Azt hiszed, nem látom, mi zajlik a hátam mögött?
A férfi némán ült, mintha földbe gyökerezett volna a nyelve.
– Tudok Emeséről. Miatta akarod eladni a lakásomat? Fészket építenél neki az én pénzemből? Erről szó sem lehet.
Nóra előhúzott a táskájából egy másik iratot, és keményen az asztalra csapta.
– Nem kapsz semmit. Beadtam a válókeresetet, és kérem a vagyon hivatalos megosztását.
A procedúra hosszadalmas és kimerítő volt. A tárgyalások során derült ki, hogy Emese beszélte rá Márkot egy saját vállalkozás indítására, amelynek beindításában az ő édesapja segített volna. Emese maga is informatikai területen dolgozott, és komoly hasznot remélt az üzletből. A lakás eladásából származó összeg fedezte volna a kezdőtőkét.
Nóra azonban minden szükséges lépést megtett, hogy megvédje a tulajdonát. Végül úgy zárult a válás, hogy anyagilag alig érte veszteség.
Egyetlen dolgot leszámítva.
Valami sokkal értékesebbet veszített el: a férfiakba vetett hitét. Amikor később új kapcsolatba kezdett, már jóval óvatosabb volt. Nem adta könnyen a bizalmát, minden gesztust kétszer is mérlegelt.
Talán így volt helyes.
