— Tudod, ma egy kastély alakú tortát kellett volna felvágnom — motyogta Lilla, a bögrébe meredve.

— Ehhez képest itt ülsz menyasszonyi ruhában az én konyhámban, százszorszéppel a hajadban. Egy pillanat alatt melodráma lett az egészből — próbálta oldani a feszültséget Dóra.

Lilla halványan elmosolyodott, de a tekintete üres maradt.

— Ostobaságot csináltam?

— Megijedtél. Ez emberi dolog.

— Esélyt sem adtam neki, hogy elmagyarázza. És mi van, ha minden csak hazugság?

— Lehet. De az is lehet, hogy nem. Ha már nem bízol benne, abból nem lesz házasság.

— Fél éve erre a napra készültem. Minden apróságot megterveztem: az ültetést, a szalvétákat, a ruhát, a gyűrűket… Most meg csak ürességet érzek.

— Egy ünnepet könnyebb elengedni, mint saját magadat — felelte halkan Dóra.

Egy órával később Márk már az autójában ült, és a városon hajtott keresztül. A telefonját a füléhez szorította.

— Nóra? Azonnal beszélnünk kell.

— Márk? Úristen… Lilla nem jelentkezik. Mindent elmondok neki. Hol van?

— Senki sem tudja. Azt hiszik, te vagy „a másik nő”.