– Márk bácsi, mi a Wi-Fi jelszó?
– Márk bácsi, kölcsönvehetem a laptopodat?
– Márk bácsi, mit eszünk reggelire?

Tíz órára teljesen kimerült. Leült a konyhában, könyökét az asztalra támasztotta, arcát a tenyerébe temette. „Mit tettem? Hogy hagyhattam idáig fajulni?”

Halkan nyílt a hálószoba ajtaja. Lilla lépett ki rajta. Sápadt volt, kezében egy mappa. Szó nélkül indult az előszoba felé.

– Hová mész? – kapta fel a fejét Márk.

– Eszterhez. Ott alszom ma. Holnap is. Be kell fejeznem a projektemet, és itt képtelenség csendben dolgozni.

– Lilla, várj…

De a nő már a cipőjét húzta. Gyors, határozott mozdulatokkal.

– Kérlek, ne menj el. Beszéljük meg!

Lilla kiegyenesedett, és hosszan ránézett. Tekintetében nem volt düh, inkább valami mély csalódottság.

– Azt hittem, felhívod anyádat. Azt mondod neki, hogy ez most nem működik. Hogy közbejött valami. Azt hittem, minket választasz. A közös életünket. De döntöttél. Csak épp nem mellettem.

Nem csapta be az ajtót. Csak csendesen behúzta maga mögött.

Márk az előszobában maradt, és hallgatta, ahogy a léptei elhalkulnak a lépcsőházban. A nappaliból közben harsány kiáltás hallatszott: