– MÁRK, GYERE IDE! EZ A RÉSZ FANTASZTIKUS!

Behunyta a szemét. Érezte, hogy valami végérvényesen eltört. Lilla nem fog visszajönni. Nem ebbe a lakásba, amely hirtelen idegen emberekkel telt meg. És nem hozzá – ahhoz a férfihoz, aki cserbenhagyta.

„Anya, bocsáss meg” – suhant át rajta a gondolat, majd lassan elindult a nappali felé. Mi mást tehetett volna? Végig kellett játszania a szerepet. Mosolyogni, helyeselni, úgy tenni, mintha minden rendben volna. Mintaszerű fiú, vendégszerető házigazda.

Valahol a város éjszakai fényei között pedig a felesége utazott. Tulajdonképpen már csak papíron volt a felesége. Talán azon gondolkodott, kit kellene felhívnia egy válóper miatt. Hol talál majd albérletet. Hogyan kezdjen új életet.

Nélküle. A férfi nélkül, aki sosem nőtt fel igazán. Aki nem tudott férj lenni, mert mindig elsősorban engedelmes fiú maradt.

A tévé üvöltött. Brigitta lelkesen reagált a jelenetekre, Ilona néni félálomban szuszogott, a lányok suttogva nevettek valamin.

Idegenek az otthonában. És egyikük sem sejtette, hogy épp most hullott darabjaira egy család. Kicsi volt, de valódi. És most összetört az anyai elvárások és a fiúi megfelelési kényszer súlya alatt.