Márk az asztalhoz lépett, és ökölbe szorított kézzel támaszkodott rá. Megfeszült benne minden.

– Elég legyen! Már megígértem anyának. Pénteken érkeznek, és kész.

„Ennyi. Eldöntötte helyettem.” Lillában valami átbillent. Mintha egy kapcsolót kattintottak volna át benne. A férjére nézett, de hirtelen nem azt az embert látta, akivel öt éve együtt él, hanem egy idegent, aki most világossá tette: az ő véleménye semmit sem számít.

– Értem – felelte halkan.

Márk ezt beleegyezésnek vette. Megkönnyebbült arccal fújta ki a levegőt.

– Na látod. Nem kell ezen összeveszni.

Átvonult a nappaliba, és lehuppant a kanapéra tévét nézni. Lilla a konyha közepén maradt. Nem sírt, nem kiabált. Csak állt, és tárgyilagos, szinte jeges gondolatok jártak a fejében. „Szóval így működünk mostantól. Ő dönt, én alkalmazkodom. Érdekes.”

Este bement a nappaliba. Márk kényelmesen elnyúlva kapcsolgatta a csatornákat, elégedett félmosollyal.

Lilla szó nélkül odalépett a szekrényhez, és elővett egy garnitúra ágyneműt. A férfi felkapta a fejét.