A nappaliban az óra egyenletesen ketyegett. Máskor megnyugtató volt ez a hang, most inkább kegyetlenül mérte a perceket. A közös életük utolsó, békésnek hitt óráit. Azt az időszakot, amikor még csapatként működtek. Amikor együtt döntöttek, és számított egymás szava.

Reggel Márk sajgó derékkal ébredt – a kanapé korántsem volt kényelmes fekhely. A konyhából kávéillat szűrődött ki. Lilla már fenn volt, a laptopja fölé hajolva ült az asztalnál.

– Jó reggelt – próbálkozott óvatosan.

A nő felnézett, bólintott egy rövidet. Udvariasan. Távolságtartóan. Aztán visszafordult a képernyőhöz.

„Majd elmúlik a sértődése” – győzködte magát Márk. Töltött magának kávét, készített egy szendvicset. A csend szinte tapintható volt köztük, de ő makacsul evett tovább.

– Elindulok dolgozni – szólalt meg végül.

– Rendben.

Semmi több. Se jókívánság, se érdeklődés, mikor jön haza. Csak egy száraz válasz.

Az irodában képtelen volt összpontosítani. Folyton azon járt az esze, felhívja-e az anyját, és lefújja az egészet. De hogyan fogalmazza meg? „Ne haragudj, anya, Lilla nem akarja”? Ebből biztos sértődés lenne. Ráadásul Brigitta talán már meg is vette a jegyeket…

Dél körül üzenetet küldött Lillának: „Beszéljünk nyugodtan. Készen állok rá.”

A válasz csak egy órával később érkezett: „Nincs miről beszélni. Döntöttél.”

Rövid, hűvös sorok. Mint egy lezárt ajtó.

Este újra próbálkozott. Megvette Lilla kedvenc süteményét, és kirakta az asztalra.

– Lilla, ne csináljuk ezt. Elismerem, hibáztam. Találjunk ki valamit…

A nő a süteményre pillantott, majd rá. Fáradt volt a tekintete.

– Nem érted, Márk. Nem a vendégekről szól ez. Hanem arról, hogy világossá tetted, hol állok az életedben. Sehol. Ezt mutattad meg nekem. És tudod mit? Köszönöm. Jobb most rádöbbenni, mint tíz év múlva.

A férfi idegesen gesztikulált.

– De hát én… én nem így akartam… – kezdte, és kétségbeesetten kereste a szavakat, amelyek talán még visszafordíthatnák azt, ami köztük végzetesen megrepedt.

– Én nem így terveztem! Csak anya… – próbálkozott újra Márk.

– Pontosan erről beszélek. Mindig anya az első. És én? Nekem hol van helyem ebben az egészben?

A férfi elhallgatott. Nem azért, mert nem akart felelni, hanem mert nem volt mit mondania. A valóság kegyetlenül egyszerű volt: az ő világában a felesége valóban nem középen állt. Nem mellette. Valahol a peremen, félretolva.

– Menj, egyél. Én bemegyek a hálóba – zárta le Lilla a vitát.

Azzal sarkon fordult. A sütemények érintetlenül maradtak az asztalon. Márk ott állt fölöttük, és képtelen volt felfogni, mikor siklott ki minden. Hiszen eddig rendben mentek a dolgok. Éltek, ahogy mások. Aztán egyetlen pillanat alatt széthullani látszott minden. Valami jelentéktelen apróság miatt.

Csakhogy ez nem apróság volt. Inkább egy könyörtelen felismerés. Az a perc, amikor lehullanak az álarcok, és kiderül, kik is állnak valójában egymás mellett. Amit pedig most megláttak, az egyiküknek sem tetszett.

Az éjszaka végtelennek tűnt. Márk a nappali kanapéján forgolódott, a rugók nyomták a hátát. Nem jött álom a szemére. A fejében újra és újra ugyanaz zakatolt: fel kellene hívnia az anyját, valamit kitalálni. Azt mondani, Lilla lebetegedett. Vagy hogy váratlan felújításba kezdtek. Bármit, csak hogy…