– Nahát, ügyes vagy! Már készülődsz? A dolgozószobában kihúzható a kanapé, oda két embert simán be tudunk…

– Ez neked lesz – szakította félbe. – A dolgozószobában fogsz aludni.

Márk felült, mintha rugó lökte volna ki.

– Tessék? Miről beszélsz?

– Pont arról, amit hallasz. Ha egyedül hoztál döntést, akkor egyedül is viseld a következményeit. Te fogadod a vendégeidet, te eteted őket, te szórakoztatod, és te takarítasz utánuk. Én ebből kimaradok.

– Lilla, megőrültél? Házasok vagyunk!

A nő hosszan nézett rá. Hidegen, metszően.

– Azok voltunk. Addig, amíg nem gondoltad úgy, hogy az én szavam semmit sem ér. Tudod, mi vagy valójában? Nem egy felelősségteljes férfi, aki tartja az ígéretét. Hanem egy anyuci kedvence, aki retteg attól, hogy csalódást okozzon az anyjának. És ezért akár engem is kész lenne sárba tiporni.

Minden egyes mondata úgy csattant, mint egy pofon. Márk tátott szájjal állt, de hang nem jött ki a torkán. Mit lehet erre felelni?

– Szóval legyünk őszinték – folytatta Lilla higgadtan, szinte tárgyilagos hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. – Ha neked az a fontos, hogy mintafiú maradj, ám legyen. De abban a pillanatban megszűntél férj lenni. Ettől a naptól kezdve csupán két ember vagyunk egy lakásban. Ideiglenesen. Amíg hivatalosan is külön nem válunk.