Felkapta az ágyneműt, és átvonult a dolgozószobába. Márk hallotta, ahogy odabent komótosan, precízen beágyaz a kanapén. Minden mozdulata nyugodt volt, kimért. A férfi fejében közben tompa zúgás visszhangzott. „Mi a csuda történt? Hogy fajulhatott idáig?”

Ott maradt egyedül a nappaliban. A tévé háttérzajként ontotta a rendkívüli híreket, de ő egy szót sem fogott fel belőlük. Lassan kezdett ráeszmélni, mekkora hibát követett el. Jót akart – segíteni az anyjának, betartani az ígéretét. És most…

„Ugyan, csak fenyegetőzik. Majd lehiggad, kibékülünk. Mindig így volt” – próbálta nyugtatni magát. Csakhogy ezúttal nem hitt a saját gondolatainak. Talán azért, mert Lilla nem kiabált, nem sírt, nem csapkodott. Egyszerűen kimondta az ítéletet, és lezárta.

A dolgozószobában kialudt a villany. Csend telepedett a lakásra.

Márk még sokáig ült a félhomályban. Micsoda diadal – gondolta keserűen. Megnyert egy csatát, de elvesztette az egész háborút. És a legrosszabb az volt, hogy ezt pontosan tudta. Csakhogy visszafordítani már nem lehetett.