Márk gyomra görcsbe rándult. Úgy érezte, mintha hirtelen megnyílt volna alatta a padló, és zuhanni kezdett volna valami sötét, feneketlen mélységbe. Semmi sem úgy alakult, ahogyan eltervezte. Egyetlen mozzanat sem.

Vacsora után Brigitta kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban, és bekapcsolta a kedvenc sorozatát. Ilona néni sem maradt le, sőt, a hangerőt is alaposan felcsavarta. A lányok közben szétáradtak a lakásban, mindenbe belenéztek, fiókokat húzgáltak, izgatottan kutattak valami után.

– Márk bácsi, mi a Wi-Fi jelszó?
– Márk bácsi, kölcsönvehetem a laptopodat?
– Márk bácsi, mit eszünk reggelire?

Tíz órára teljesen kimerült. Leült a konyhában, könyökét az asztalra támasztotta, arcát a tenyerébe temette. „Mit tettem? Hogy hagyhattam idáig fajulni?”

Halkan nyílt a hálószoba ajtaja. Lilla lépett ki rajta. Sápadt volt, kezében egy mappa. Szó nélkül indult az előszoba felé.

– Hová mész? – kapta fel a fejét Márk.

– Eszterhez. Ott alszom ma. Holnap is. Be kell fejeznem a projektemet, és itt képtelenség csendben dolgozni.

– Lilla, várj…

De a nő már a cipőjét húzta. Gyors, határozott mozdulatokkal.

– Kérlek, ne menj el. Beszéljük meg!

Lilla kiegyenesedett, és hosszan ránézett. Tekintetében nem volt düh, inkább valami mély csalódottság.

– Azt hittem, felhívod anyádat. Azt mondod neki, hogy ez most nem működik. Hogy közbejött valami. Azt hittem, minket választasz. A közös életünket. De döntöttél. Csak épp nem mellettem.

Nem csapta be az ajtót. Csak csendesen behúzta maga mögött.

Márk az előszobában maradt, és hallgatta, ahogy a léptei elhalkulnak a lépcsőházban. A nappaliból közben harsány kiáltás hallatszott:

– MÁRK, GYERE IDE! EZ A RÉSZ FANTASZTIKUS!

Behunyta a szemét. Érezte, hogy valami végérvényesen eltört. Lilla nem fog visszajönni. Nem ebbe a lakásba, amely hirtelen idegen emberekkel telt meg. És nem hozzá – ahhoz a férfihoz, aki cserbenhagyta.

„Anya, bocsáss meg” – suhant át rajta a gondolat, majd lassan elindult a nappali felé. Mi mást tehetett volna? Végig kellett játszania a szerepet. Mosolyogni, helyeselni, úgy tenni, mintha minden rendben volna. Mintaszerű fiú, vendégszerető házigazda.

Valahol a város éjszakai fényei között pedig a felesége utazott. Tulajdonképpen már csak papíron volt a felesége. Talán azon gondolkodott, kit kellene felhívnia egy válóper miatt. Hol talál majd albérletet. Hogyan kezdjen új életet.

Nélküle. A férfi nélkül, aki sosem nőtt fel igazán. Aki nem tudott férj lenni, mert mindig elsősorban engedelmes fiú maradt.

A tévé üvöltött. Brigitta lelkesen reagált a jelenetekre, Ilona néni félálomban szuszogott, a lányok suttogva nevettek valamin.

Idegenek az otthonában. És egyikük sem sejtette, hogy épp most hullott darabjaira egy család. Kicsi volt, de valódi. És most összetört az anyai elvárások és a fiúi megfelelési kényszer súlya alatt.

Márk leült egy fotelbe, és meredten bámulta a képernyőt. Ott szép emberek játszották el a szerelmet: hazudtak, megcsalták egymást, majd megbocsátottak. Mint az életben. Csakhogy a sorozatokban mindig jön a feloldás. A valóságban nem feltétlenül.

Ő pedig ott maradt egyedül. Anyja vendégeivel, a kihúzható kanapéval és azzal a nyomasztó érzéssel, hogy minden félresiklott. Visszafordíthatatlanul.

Győztes. Jó fiú. Volt férj.

A falióra fél tizenegyet mutatott. Két nap múlva Mónika születésnapi ünnepsége. Egy esemény, amelyért túl nagy árat fizetett.

„Megérte?” – kérdezte magától.

Válasz nem érkezett. Csak az óra egyhangú ketyegése és Ilona néni halk horkolása töltötte be a szobát. És az üresség. Az a kongó, fájdalmas hiány ott belül, ahol nemrég még szeretet élt.

Márk lehunyta a szemét. Holnap új nap virrad. Újabb mosolyok, újabb udvarias szavak, újabb színjáték.

Lilla pedig elkezdi a saját életét. Nélküle. És ezért nem hibáztathatja. Mert igaza volt. Mindenben.

Ő rombolt le mindent. A saját kezével. Anyjáért. Egy képzelt kötelességért. Attól való félelmében, hogy rossz fiúnak tűnik majd.

És végül senkivé vált. Csak egy emberré, aki túl későn értette meg, mit veszített el.