„Holnap beszélünk. Mindent megmagyarázok” – ismételgette magában, miközben végül ő is lefeküdt a dolgozószobai kanapéra. A frissen mosott lepedő levendulaillata csapta meg az orrát – Lilla mindig ilyen öblítőt használt. Régebben ez a finom illat megnyugtatta. Most inkább arra emlékeztette, mit kockáztatott.

A hálószobában néma csend honolt. Tudta, hogy Lilla sem alszik. A nő valószínűleg ugyanúgy a plafont bámulja, és azon töpreng, milyen gyorsan omlott össze minden. Egy jelentéktelennek tűnő ügy miatt. Néhány vendég miatt, akiket látni sem akart.

„Talán még nincs veszve minden?” – villant át Lilla fején. A következő pillanatban azonban elhessegette a gondolatot. Nem. Ha most meghátrál, azzal csak megerősíti benne, hogy vele bármit meg lehet tenni. Hogy úgyis lenyeli, úgyis alkalmazkodik.

A nappaliban az óra egyenletesen ketyegett. Máskor megnyugtató volt ez a hang, most inkább kegyetlenül mérte a perceket. A közös életük utolsó, békésnek hitt óráit. Azt az időszakot, amikor még csapatként működtek. Amikor együtt döntöttek, és számított egymás szava.