Reggel Márk sajgó derékkal ébredt – a kanapé korántsem volt kényelmes fekhely. A konyhából kávéillat szűrődött ki. Lilla már fenn volt, a laptopja fölé hajolva ült az asztalnál.

– Jó reggelt – próbálkozott óvatosan.

A nő felnézett, bólintott egy rövidet. Udvariasan. Távolságtartóan. Aztán visszafordult a képernyőhöz.

„Majd elmúlik a sértődése” – győzködte magát Márk. Töltött magának kávét, készített egy szendvicset. A csend szinte tapintható volt köztük, de ő makacsul evett tovább.

– Elindulok dolgozni – szólalt meg végül.

– Rendben.

Semmi több. Se jókívánság, se érdeklődés, mikor jön haza. Csak egy száraz válasz.

Az irodában képtelen volt összpontosítani. Folyton azon járt az esze, felhívja-e az anyját, és lefújja az egészet. De hogyan fogalmazza meg? „Ne haragudj, anya, Lilla nem akarja”? Ebből biztos sértődés lenne. Ráadásul Brigitta talán már meg is vette a jegyeket…

Dél körül üzenetet küldött Lillának: „Beszéljünk nyugodtan. Készen állok rá.”

A válasz csak egy órával később érkezett: „Nincs miről beszélni. Döntöttél.”