Rövid, hűvös sorok. Mint egy lezárt ajtó.

Este újra próbálkozott. Megvette Lilla kedvenc süteményét, és kirakta az asztalra.

– Lilla, ne csináljuk ezt. Elismerem, hibáztam. Találjunk ki valamit…

A nő a süteményre pillantott, majd rá. Fáradt volt a tekintete.

– Nem érted, Márk. Nem a vendégekről szól ez. Hanem arról, hogy világossá tetted, hol állok az életedben. Sehol. Ezt mutattad meg nekem. És tudod mit? Köszönöm. Jobb most rádöbbenni, mint tíz év múlva.

A férfi idegesen gesztikulált.

– De hát én… én nem így akartam… – kezdte, és kétségbeesetten kereste a szavakat, amelyek talán még visszafordíthatnák azt, ami köztük végzetesen megrepedt.

– Én nem így terveztem! Csak anya… – próbálkozott újra Márk.

– Pontosan erről beszélek. Mindig anya az első. És én? Nekem hol van helyem ebben az egészben?

A férfi elhallgatott. Nem azért, mert nem akart felelni, hanem mert nem volt mit mondania. A valóság kegyetlenül egyszerű volt: az ő világában a felesége valóban nem középen állt. Nem mellette. Valahol a peremen, félretolva.